Olasz buszbaleset: a gyászbiznisz

Tibi atya

Szó sincs arról, hogy nem vagyok képes empátiát tanúsítani az áldozatok hozzátartozóinak, azonban az a szilárd véleményem, hogy nem szabad olyan posztokat gyártani, hogy "ezt a buszbaleset áldozatainak emlékére" meg hogy "együttérzek a hozzátartozókkal". Egy gyertya képének a megosztása a hírfolyam mocskában nem méltó megemlékezés, és nem, nem érzel együtt velük.

A közösségi média úgy viselkedik egy-egy ilyen tragédia kapcsán, mintha a gyász egyfajta társadalmi felelősségvállalás volna. A hozzátartozókkal szembeni szolidaritás felelősségérzet jellegét úgy éli meg mindenki, hogy ha ő vállal belőle egy darabkát, akkor az egy személyre jutó felelősség így csökken, ezáltal ő valóban segít, ha beletolakodik a virtuális térbe, és kifejezi a részvétét. A valóság azonban nem ez.

A gyász nem kollektív élménnyé tehető, az elhunyt ismerete nélkül nem élhető meg egy-egy médiahír kapcsán, és nem lesz mélyebb a közönségben attól, hogy újabb, közre egyáltalán nem tartozó személyes részleteket közöl róla minden létező médium. A gyász egy szűk kör intim veszteségélménye, amin még soha nem könnyített az, ha vadidegen emberek (akiknek addig semmit nem mondott az elhunyt neve) odapofátlankodtak megfürdőzni a fekete fényében. Amíg ezt valaki csak néhány lájknyi figyelemszeletért teszi, addig egyszerűen csak idiotizmusból vagy önzésből fakadó magamutogatásról beszélünk, mikor azonban politikusok kezdenek szavazatokat kunyerálni egy poszt együttérzésébe csomagolva, az egyszerűen undorító. Van még olyan közéleti személyiség, aki nem fejezte ki az együttérzését? Odatolakodna esetleg még valaki ráerőltetni a gyászolókra az ölelését néhány lájkért? Valaki, aki kedvezményt ad nekik a termékéből, és ebből őszinte gyászában posztot fabrikál a vásárlóközönségének?

- Most rakd ki, Péter, most nagyot fog menni.
- Várjál már bazmeg, hát hadd igyam már meg a kávémat!
- Ne szarakodj annyit, már kirakta mindenki, majd meghívlak kávéra ebédnél!
- Jól van már, kint is van.
- Osztják?

A hőbörgő kommentbarmok kedvéért elöljáróban: tudom, hogy brand vagyok, ahogy azt is, hogy ez a 22-es csapdája. Ha beszélek a jelenség ellenében, azzal is a szolgálatába állok, ugyanakkor a hallgatással is, úgyhogy igyekszem a kisebb rosszat választani. Egy biztos: nem fogok részvétposztot csinálni, mert az a nyilvánosság előtt nem a hozzátartozóknak szól, hanem mindenki másnak, aki egy ilyen tragédia kapcsán is csak arra vágyik, hogy ő kerülhessen egy kicsit a figyelem fókuszába.

Mikor a Charlie Hebdo egy olasz földrengés áldozatairól csinált poént, és egész Európa felhördült, az egyik szerkesztő valahol a következőt írta (nem találom a forrást, úgyhogy maradok a parafrázisnál): Teljes mértékig érthető az emberek haragja. Ugyanakkor a képregény rávilágít arra a szégyenteljes tényre, hogy a társadalom felismeri a kegyeletsértést, ha egy viccben látja, míg egy reklámban továbbra is öntudatlanul fogyasztja. C`est un désastre!

http://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/33333/pics/14850880716431941_800x600.png
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?