Fasizmus a baloldali sajtóban

Tibi atya

Létezik az agynak egy területe, ahol megtörténik az új emlékek bevésése a hosszabb távú emlékezetbe. Úgy hívják, hippokampusz. Az alkoholon és főleg a THC-n át rengeteg pszichoaktív szer van, amivel a király tripek mellett hosszú távon komoly károkat lehet okozni ezen a területen, súlyos memóriazavarokat eredményezve. Ha a kollektívának létezne hippokampusza, egészen biztosan a közösségi média volna a legnagyobb roncsolást végző narkotikuma. A percenként száz meg száz újdonsággal kecsegtető információs közeg ugyanis nem közvetlenül rombol, hanem egyszerűen számszerű alapon értelmezi újra az új információ fogalmát, aminek ekkora mennyiségben szükségtelen és lehetetlen beépülnie. Olyan felületet teremt, amit az agy csak és kizárólag túlfeszített állapotban képes teljességében észlelni, ezért emberi léptékkel képtelenség tartani a tempót, amely egyetlen szakkádnyi idő alatt 10 új hírrel szórja meg a felhasználót. Az egymást érő új hírélmények egyszerűen csak felülírják a régebbieket, amik éppen ezért sohasem tartanak tovább, mint ameddig egy újabb nem követi őket. Ennyi információt ugyan nem vagyunk képesek raktározni, de az újdonságról lemaradnunk sem életszerű, ezért a régit kénytelenek vagyunk elengedni az újért.

A nap huszonnégy órájában belénk penetráló hírbeöntés jelensége egyáltalán nem új, és a felfedezés sem, hogy a közösségi médiatérben ez egyfajta hírszenilitást okoz. Ezért lehet tét nélkül hazudozni, vagy homlokegyenest mást mondani, mint három héttel ezelőtt. Ki a fasz emlékszik rá, mi volt három héttel ezelőtt (hacsak nem egy köz számára teljesen irreleváns buszbalesetről van szó)?

Mikor tavaly Kiss Tibi, a Quimby frontembere fellépett Tusványoson, Orbán Viktor udvari fesztiválján, majd be is csekkolt onnan, a baloldali média ízekre szedte, és olyan durva canossára kényszerítette, hogy az együttes kénytelen volt ezért magyarázkodni. Ugyan elég nehéz volt elképzelni, hogy a szabados Kiss Tibi elárulta volna az értékeit, és a hatalom wololója után konzervatív kereszténydemokrata lett, ez akkor a baloldali sajtóban a kutyát nem érdekelte. Pellengéren voltak a dezertőrök, akár a vert sereg markotányosnői, akiknek a vidám lincselés mellé még a nyakukba is akasztották a szégyentáblát: így jár, aki az ellenséggel hál.
Nagy volt az ő bűnük: a szabadelvű alterflow-t közvetítették annak a közönségnek, akiknek Orbán nem sokkal korábban Trumpot éltette. Fel sem merült, hogy az ideológiaidegen miliőben ezt amúgy sokkal tökösebb dolog csinálni, mint a Szigeten. A baloldali sajtónak kapóra jött, hogy ezúttal táboron belül demonstrálhatja: ez a büntetés a nyitásért. Rettentő visszataszító nekrológbejegyzése volt ez a legpotensebb baloldali érték, a nyitottság számára.

Aztán eltelt kevesebb, mint egy év. Ezúttal Kiss Tibi versétől hangos az internet, amiben félreérthetetlen sértésekkel illeti a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Félreértés ne essék, tök jogos, és abszolúte nem meglepő ez egy olyan előadótól, akinek az egész életműve a rigorózusan illiberális rendszer világrendjének a kategorikus elutasítása. A meglepő számomra a médiareakció, és annak tanulsága.

A baloldali sajtó, amelyik nem olyan rég még a csőcselék seggét is kitörölte az együttessel, most Kiss Tibor kezét csókolgatja, amiért kimondta Veiszer Alindánál, ami nyilvánvaló és amit egy mindenkori non-konformista művésznek a mindenkori hatalom felé rendeltetésszerű üzennie: a rendszer szar.

Hátborzongató, hogy anno mennyire egyszerű volt kiesni ennek a sajtótábornak a kegyeiből (egy ártatlan fellépéssel), ahogy az is, hogy mennyire egyszerű újra a piedesztáljára kerülni, ha az ember hajlandó bizonyságot adni, hogy ő is az ellenség ellensége (és ez tényleg nem Kiss Tibi bírálata, hiszen az ő részéről mindkét megmozdulás tök érthető volt). A burkolt üzenet egyértelmű: ha kiszakadsz a rőzsekötegből, a köteg súlya tör meg, de ha benne maradsz, és felveszed az alakját, akkor törhetetlen egységként feszül mögéd. Minek a szótári definíciója ez a kafkai tempó, ha nem a keményvonalas fasizmusé? Mi ez, ha nem egy kormánymédiával is versenyképes médiaterror dzsihádja, ami azt hirdeti, hogy ha az ellenséggel tárgyalsz, bűnhődnöd kell, de ha ellene vonulsz, megdicsőülsz?

Amikor Magyarországon alternatíva nélküliségről beszélünk, akkor ezalatt nem csak a meglévő, mérhető ellenzéki pártok levitézlett korruptságát értjük, hanem a médiaközegét is, amiben az új pártoknak meg kéne állniuk a helyüket, hogy a köztudati küszöb szintjére emelkedhessenek. Üdítő volna látni, ha a baloldali médiában végre megtörténne a paradigmaváltás, miszerint nem habonyabbnak kell lenni Habonynál, hanem épp a Quimby tavalyihoz hasonló nyitottságával kell következetesen sugározni az értékeinket a másik tábor felé (megbélyegzés és kirekesztés nélkül), és megerősíteni azt is, aki ezt bevállalja. Erre persze a példás karakterégetés után aligha lehet remény a közeljövőben, és még elkeserítőbb, hogy a fiatal baloldali ellenzékieknek a kormány médiaostroma elől nincs hova visszavonulniuk, csak ebbe a hasonlóan fasisztoid feltételrendszert diktáló hátországba. Valójában ez az alternatíva nélküliség. Dicsértessék!

http://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/36168/pics/lead_800x600.png
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?