"Miért posztol Tibi atya komoly témákról?"

Tibi atya

Szinte minden megosztóbb cikkemnél nekem szegezi valamelyik olvasó a kérdést, ezért időszerűnek érzem, hogy kifejtsem egy kicsit a miérteket.

A komoly cikkeim gyökerei 2015 január 7-ére nyúlnak vissza. Ekkor ismertem meg egy francia szatirikus lapot, amiről bevallom, előtte sohasem hallottam. Charlie Hebdo-t (A heti Charliet) először akkor olvastam, amikor emberek millióihoz, talán milliárdjaihoz jutott el a híre, hogy az Al-Kaida jemeni szárnya lemészárolta a fél szerkesztőséget.
Végigsöpört a világon a Facebook-képmutató kampánya, a „Je suis Charlie”. Nem sokkal később persze ugyanez a gyáva, szemforgató tömeg volt az is, aki előjött azzal, hogy „ezzel már nem szabad viccelni”, „ha ezzel viccelnek, ne csodálkozzanak, hogy ez történt” és egyébként is, hogy jön ahhoz Charlie, hogy mások vallásán és halálán nevetgél.
Erre mondta az egyik szerkesztőjük, hogy a fogyasztói társadalom neoliberális idiotizmusa nem ismer határokat: a tömeg úgy írta ki magára, hogy „én vagyok Charlie”, mintha csak valami márka volna, miközben a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy ki is az a Charlie és mit képvisel.

A merénylet után felszínre kapartam hitvány franciatudásom felidézhető maradékát, és meglátogattam Charlie oldalát.

„Charlienak semmi szüksége nincs Istenre vagy Wall Streetre, és Charlie boldogságához nem kell két kocsi meg három mobil”

A rövid krédó után tovább görgettem, és azt láttam, hogy a legegyszerűbb, legsuttyóbb mémek keverednek a felháborító szóviccekkel és az egészen igényes, de szabadszájú publicisztikákkal. Tovább böngészve pedig új hitvallás-szeletet találtam (ez azóta eltűnt, ezért emlékezetből írom):

„Ön bizonyára új olvasónk, és január 7-e után kezdett követni minket. Kérjük, értse meg, hogy a mi szatíránknak a karikatúra nem célja, hanem eszköze.”

Ekkor értettem meg, hogy a legprogresszívebb humorral van dolgom, ami annyira bevállalós, hogy nem csak Európában, de még az Egyesült Államokban sem született hasonló, beleértve a South Parkot is. Szerintük a humornak nem lehetnek olyan határai és szürke területei, mint a kegyeletsértés, ugyanis ezeket elhazudni ebből a világból, és kifarolni előlük nem csak képmutató, de gyáva is. Charlie elvei szerint az sem baj, ha ezen tömegek háborodnak fel, hiszen vannak olyan jelenségek, amikre ez a helyes reakció, nem pedig a nevetés.

Mikor a víz partra sodorta Aylan holttestét, és a hetilap képregényt fabrikált belőle, trendszerű felháborodási hisztéria söpört végig a világon. Az egyik szerkesztő erre sztoikus nyugalommal ezt nyilatkozta: „szégyen és gyalázat, hogy a fogyasztói társadalom szarik rá, mivel jár a nyugati jólét hedonizmusa, és egy halott gyermek kell ahhoz, hogy pár médiapillanatra öntudatra ébredjen. Ami ennél is aggasztóbb, hogy még ilyenkor sem a jelenség zavarja, hanem az, ha valaki elkészíti ennek a karikatúráját. Létezik ennél alávalóbb képmutatás?” – ezzel pedig mélységesen egyetértek.


(Majdnem összejött... REKLÁM! Két gyerekmenü egy áráért!)

A South Park készítői is fogalmaztak már meg markáns és megbotránkoztató véleményt, de sosem ennyire tisztán. Mindig Stan, Kyle vagy Cartmen szájába adnak egy álláspontot, amit a groteszkbe illeszkedve, humorosan a karakterekhez rendelnek. Ők maguk a háttérbe húzódnak, és ennek pontosan az az eredménye, hogy a részeket egy jó kis nevetéssel, valódi konfrontáció nélkül zárjuk. Ezt az egyezséget mondta fel Charlie a nézővel (olvasóval): lófaszt kell nevetned, botránkozzál csak meg szépen, mert most annak van itt az ideje! Akkor is ha ezzel nekem, a szerzőnek kell szembefordulnom veled, és akkor is, ha betörsz érte a szerkesztőségbe, hogy az életemre törj!

Annyival egészítettem ki Charlie ideológiáját, hogy míg ő nem ismeri (el) a humor határait, én azt mondom, hogy a szatírának még csak nem is szükségszerű eleme a humor. Ahhoz, hogy a saját szemszögünkből rávilágítsunk a társadalom hitvány degenerációjára (mely a műfaj lényege), elég egyszerűen leírni róluk a benyomásunkat a magunk szubjektív lencséjén keresztül, mert az amellett, hogy kizökkentő,  a legrosszabb esetben is felháborodást szül, ami sokkal inkább a normális reakció az abnormális körülményekre, mint a nevetés.

Tudom, hogy hiányoljátok a Humbák Hírügynökség napi híreit Humbák Ferivel és Drótos Karesszal, de egyre inkább az volt az érzésem, hogy bármennyire is szeretem őket, ha velük reflektálok az aktuális eseményekre, a mondanivaló elsikkad a szatírában, és olvasóimnak csak töredéke érti majd az üzenetet. Nem adtam hát többé az ő szájukba, vagy a cikket író láthatatlan narrátoréba, amit én gondolok.

Ki tudnék találni vicces sztorikat, de úgy gondolom, hogy amikor egy komplett társadalmat – honfitársaim millióit – tartanak médiakatatóniában, akkor nem erre van szükség. Lehet, hogy ez nem sok, de ennyit tudok tenni magunkért és azokért, akik a jövőnket eldöntő kérdések helyett a főműsoridőben arcukba tolt pöcsrotor hipnotikus forgatagába révednek a tudatlanság átkozott gondtalanságában. És ha a mérleg egyik serpenyőjére ezt a keveset teszem, a másikra pedig azoknak a százait (talán ezreit és később tízezreit), akik ezért leiratkoznak az oldalról, azt kell mondjam, megérte. Dicsértessék!

http://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/38951/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?