„Tibi atya lopja a mémeket!” és egyéb nyalánkságok

Tibi atya

2012. decemberét írtuk, mikor megszületett az exszakasz.hu mikroblog utódjaként a Facebook-oldalam. Drótos Karesz, Töttös Alfréd, Szalonnás Piri és a későbbi Humbákfölde lakói akkor még a létező Máriakálnokon rontották velem a levegőt, ahonnan együtt toltuk a közösségi média terébe a romlás bölcseleteit.
Nem sokkal később a település polgármester asszonya feljelentett, és arra kért, hagyjuk el az egész társasággal Máriakálnokot. Ekkor alapítottam Humbákfalvát, melynek porain később a vinokratikus törpeállammá cseperedő, anarchoszindikalista borközösségű Humbákfölde jött létre.


Magyarországon én voltam az egyik első oldal, ami csak saját kontenttel dolgozott, nagyritkán egy-egy magyar rapper szövegével (erre később visszatérek). Saját világot építettem. Nem volt műsorom a tévében, nem vásároltam hirdetést a rádióban, de még itt a Facebookon sem, soha.
Akik nem ismernék azt a feketehumorvilágot, amit az oldalam képviselt, egyszer úgy jellemeztem, hogy 95% véres pronyóság 5% intellektussal ballanszírozva. Suttyóság alatt természetesen nem a mostani, Facebook-komformos cukira faragott limonádé-bunkóságot értem, hanem azt a fajtát, amihez a néplélek legelrothadtabb Mariana-árkába kellett lemerülnöm, hogy ott aztán még lapátot is ragadjak. Bevallom, imádtam.

A kendőzetlen, őszinte pronyóság olyan erővel hasított az akkor még saját kontenttől mentes magyar közösségi médiába, ami korábban elképzelhetetlen volt. Olyan, addig ismeretlen G-pontra tapintottam a tömeglélekben, ami egyszerre volt groteszk módon kibaszott suttyó, ugyanakkor érthető volt az is, hogy a suttyóságot ábrázolom, nem pedig kizárólag művelem, mint az IHM. Akkor persze a százezres, jobbára egyetemistákból álló nyájban mindenki tisztában volt ezzel.
A növekedés azonban gyorsabb volt, mint ahogy én vagy a nyájam követni tudtuk. Volt olyan hét, hogy 100.000-rel nőtt a követőtábor, és volt olyan hónap utána, amikor 200.000-rel. Soha nem történt még ilyen előtte, és azóta sem.

A töréspont valahol 500.000 környékén jött el, mikor olyan lájkhullám érkezett, akiket a nagy számok törvénye vonzott, nem az oldal attitűdje. Azt sem tudták, mit lájkolnak. Az újhullámos söpredék naponta jelentett minden tartalmat, és akkor egyszer a sokadik után valóban felfüggesztettek egy rövid időre. Kénytelen voltam döntést hozni: vagy alkalmazkodom a tömeg és a zuckerbergi algoritmusok fajtalankodásából született torz igényekhez, vagy hagyom a faszba az egészet és törlöm az oldalt.

Itt megszakítom egy kicsit a történetem fonalát, mert el kell mesélnem egy személyes élményt a folytatáshoz:

Egyszer az akkor még relatíve független (de mindenképp kevésbé véresszájú) origónál tartottam egy előadást valami karrier-napon. Kurva ritkán csináltam ilyen nyilvános szereplést, és itt is csak baráti szívességből, kamerák nélkül.
Kiálltam a pódiumra, ahol azonnal nekem szegezték a kérdést, hogy Tibi atya mitől ennyire sikeres. Csupa olyan válasz jutott eszembe, amik ugyan esetemben igazak, de ilyen lecsupasztott formában mindig a bokámat hánytam le tőlük, mert általánosságban nem feltétlenül azok: „nem szabad feladni”, „hinni kell magadban és következetesen végigcsinálni, amit elkezdesz” és hasonló szarságok.
Elhatároztam, hogy előbb harapom le a nyelvem, mintsem ezeket a tanácsokat olyan embereknek adjam, akik tőlem várják a tutit. Az egyetlen olyan dolgot mondtam, amivel őszintén le tudtam írni a sikerünk receptjét: „95% véres alpáriság 5% humorral fűszerezve”.
Arra számítottam, hogy zavartan nevetnek majd, és a fejükhöz kapnak, hogy „jéééé, hát ez ennyi?”. De nem ez történt, hanem valami sokkal rosszabb, amire én sem számítottam: az addig holtan nyugvó tollak feltámadtak, és vadul jegyzetelni kezdtek.
Úgy körmölték papírra ezt az egy mondatot, mintha valami kibaszott isteni kinyilatkoztatás lett volna, és ami még nyomasztóbb volt, utólag rájöttem, hogy számukra az is volt. Nem értettek ezek lófaszt se a fricskából, az attitűdből, a görbe tükörből. A lájkszámot értették, és annyit, hogy az bizony jó nagy. Kikéredzkedtem hugyozni a tenyérbemászó kézfogások elől, és soha többet nem láttak ott, talán még a szervezőktől sem köszöntem el.

Miért nem töröltem az oldalt akkor?

Mert (utólag) rájöttem, hogy nem csak alkesz lettem, de egy másik, sokkal súlyosabb szenvedélybetegség is a hatalmába kerített: Facebook- és lájk-függő lettem. Ironikus mi? Amit fricskáztam, aminek a szöges ellenkultúráját képviseltem, az végül felőrölt.
A lájkok megannyi dopamin drogadagot jelentettek: apró falatnyi örömcseppeket, amik egyébként tudományosan bizonyítottan is ingerületbe hozzák az agy jutalomközpontját. Te is érzed szorongás és megnyugvás formájában, mikor új profilképet töltesz fel, és néha sutyiban rácsekkolsz, hol tart a lájkmérleg. A különbség annyi volt közted és köztem, hogy ha a te profilképedet egy hetente elszívott enyhe lájk-füves cigihez hasonlítom, akkor én a 20-30-100 ezer lájkos posztjaimmal minden nap öt lájkheroin-aranylövésnyit vittem be.
Kőkemény függővé váltam, és sóvárabb vágy kötött ehhez, mint az alkoholhoz valaha, mert azt a vágyat is csak ennek a léptékével tudtam megélni és kifejezni. Meghaladott a nyilvánosságom, és már én loholtam a nyomában, mint egy rögeszmés, aki álmában is ajtókat nyitogat, mert tudja, hogy már csak egyet kell kinyitnia és bármi is a nagy tuti, amit találni fog, ott lesz mögötte. De nem volt.
Így köszöntött be az én nihil-időszakom (lájkszámításunk szerint kb. 500.000 és 750.000 között), mikor elkezdtük szűrés nélkül kirakni a beküldött mémeket.

Szeretném, ha tisztán érthető lenne, hogy a vallomásom nem magyarázkodás, és ma sem gondolom úgy, hogy a „mémlopás” a legcsekélyebb mértékben is kifogásolható jogilag vagy morálisan, a történetemet csupán azért meséltem el hozzá, hogy teljes legyen a kép.
Ahogy „mémlopás” elindult az oldalon, egyből nekem is szegezték a kérdést:

Miért lop Tibi atya mémeket?

Tegyünk rendbe pár dolgot a fejekben, mert meg kell értenünk, hogy amikor azt mondom, ez nem lopás, azzal nem a lelkiismeretemet akarom felmenteni, és ideologizálni egy újabb kulturális bűncselekményt (van már annyi a kontómon, hogy ezt pont következmények és egyéb lelkiismereti teher nélkül szarhatnám telibe). Logikusan tudom levezetni, hogy miért van igazam.

A „mém” szót a „gén” szó analógiájára hozta létre egy Dawkins nevű biológus. Ahogy a gének az élet, úgy a mémek a kultúra legalapvetőbb egységei. Egy sejtmagtöredéknyi kultúra, ami az életben fellelhető génekhez hasonlóan önző módon másolni akarja magát, és memetikusan (genetikusan) befolyásolva a kultúrát (életet), annak evolúciójára törekszik.
Önmagában is létezni képes egy egységnyi kulturális parancssorról beszélünk, ami (a gének reprodukciójához hasonlóan) csak másolódással képes terjeszteni magát, hogy trenddé fejlődhessen. Ha ennek a másolásnak nem alakult volna ki kultúrája, akkor a mémek sem terjedtek volna soha az interneten, és a definícióból adódik, hogy ami nem másolható, az nem is meríti ki a „mémség” fogalmiságát.

Magában egy (vagy két) mémből álló kép és szöveg nem képezheti senki szellemi tulajdonát. Vízjel ide vagy oda, az enyémet sem, még akkor sem, ha én találtam ki. El is mondom, miért.
Ez a szöveg, amit most olvasol, sokezer mémből áll össze: sajátságos szavakból, mondatszerkezetkből és egyéni kifejezésekből, hogy egymáshoz viszonyított kapcsolutokból a rengeteg mém koherens egészet, tulajdonolható szellemi terméket alkosson. A képes szövegek annyira kevés mémből tevődnek össze, hogy azért nem lehetnek szellemi tulajdonok (jogi és kulturális értelemben sem), mert ennyire kevés „kontent” még nem képes olyan kapcsolatot alkotni, hogy a többi, sokezer nagyon hasonlótól érdemben megkülönböztethető legyen.

A tumblr-nevű libsi-junkie közösségi médiaszennyezés mémgyárosai persze nem így gondolják, ők ezt egyfajta művészetnek tekintik – talán mert ez a legtöbb, amit a depressziós, nyomorult életük képes kitermelni – ezért olyan birtokló természettel ragaszkodnak a mémjeikhez, ahogy én sosem a sajátjaimhoz (amit anno szintén másolt mindenki, de egy kukkot nem szóltam érte). Ez ugyanis, hangsúlyozom, nem tud olyan jól köthető szellemi termék lenni, mint a penicillin felfedezése, a Szózat sorai vagy az „Another brick in the wall” dallama.
Nem értik meg a csökött, trash-liberó agyukkal, hogy ha az ember létre is hoz egy mémet, az onnantól kezdve, hogy a nyilvánosság terébe jut, leválik az alkotójáról, és önálló életre kel, akár egy ritmus, amit a lábadon dobolsz, majd átvesz a melletted ülő. Ezt hívják a kultúra szabad áramlásának.

A közösségi média előtt is volt ilyen jelenség: a viccmesélés ugyanígy, éppen a kétmémes kép-szöveg posztok analógiája szerint terjedt. Hallottad valahol, elmondtad, ő is elmondta valakinek, végül pedig Hofi Géza a népajak nyomán, eltérő kontextusba helyezve ugyanazt mondta el, és kurva vicces volt. Senkit nem érdekelt, és semmit nem számított, hogy a viccet egyébként először Beles József mesélte 1972-ben, mikor kikérte a kisüstiét a Tenyércserző csárdában. Nem volt jelentősége akkor sem, ahogy most sincs.

Érdekes, az egyik alapmottóm („offon, édes offon”) Mikee Mykanic hip-hop művész szövege, de neki soha eszébe nem jutott ezt számonkérni rajtam, ellenben megköszönte és egyszer ingyen fellépett nálam, hogy aztán kurva nagy pacsival váljunk el. Ő egyéniség, és ezekkel a névtelen mikroblogger senkikkel (kiscsillagos hivatkozással jegyzem meg, hogy ez nem azt jelenti, hogy minden mikroblogger senki) ellentétben érti, mivel jár a nyilvánosságba mondott szó, és nem is várja el, hogy mindig, mikor használom a mottóját, ajnározzam, hogy ez bizony az övé. Nincs is rá szüksége, hiszen ő egy valaki, vonásokkal rendelkező, autonóm személyiség enélkül is.

„Itt az oldal, ami lebuktatja Tibi atyát!”

Volt is egy oldal valahol (de arra sem veszem a fáradságot, hogy rákeressek, megvan-e még), ami a naaaagy Tibi atya csalást leplezte le. Pörgette is az egész baloldali sajtó egy hétig, hogy mekkora szenzáció, izzadságos össztűzzel elértek ötezer lájkot az oldalon, hogy aztán még azt se érdekelje, aki létrehozta. Ott azt kérték rajtam számon, hogy „lopott” poénokat osztok meg forrásmegjelölés nélkül, és a vízjellel még azt is hazudom, hogy az enyém.

A primitív kezdeményezés egyébként forrásmegjelölést is biztosított (híven a színvonalhoz szarul), és az irónia netovábbja volt, hogy e forrásként legtöbbször a 9gaget jelentette meg, ami a leginkább híres arról, hogy az internet minden bugyrának gegjei (reddittől a 4chanig) ott végzik, közösségi alapú „lopással”, és ugyanúgy rákerül a vízjel (ami ott sem azt jelenti, hogy az ő tulajdonuk, csak azt, hogy megfelelt az oldal – egyébként meglehetősen laza - elveinek, és kikerült).
Az ostoba admin még csak be sem tudta mutatni, amit számonkért rajtam (egyébként azért nem, mert lehetetlen forrást megjelölni, de legalábbis indokolatlanul verítékes munka az egymástól is „lopkodó”, sokezer szállal és mikrobloggal rendelkező forrásoldalak közül kiválogatni, melyik egy mém ősforrása). Azért aranyos próbálkozás volt, ráadásul valakinek ez is kielégíti a szegényes lelki szükségeit, úgyhogy még csak nem is jelentettem. Lerohadt szépen magától is.

A másik, ami miatt jót röhögtem a „nagy leleplezésen”, hogy egy olyan - nyilván senki által nem olvasott - zuglapnak, mint a 444, már jóval korábban nyilatkoztam erről, amit egy rövid ideig címlapra is tettek.
"mícsoda le leplezés, tíbi atya lop eszt oszad, a médija el halgatya!!!4!"

Mivel sok általam is tisztelt értelmiségi (pl. a kevésbé ismert, de nagyszerűen kritikus Erzsi for President-blog) akad ki azon, hogy ők verítékkel kontentet állítanak elő, míg én könnyű lájkot szerzek, halkan jegyzem meg, hogy ennek kibaszott kemény ára van.

Egy ideje ugyanis a mindig is abszolút saját kontentű Humbák Hírügynökség is ritkábban jelentkezik be, hogy átadhassa a helyét a közérthetőbb, és élesebb társadalomkritikáknak a suttyóságnak abban az epicentrumában, ahol a legnagyobb szükség van erre a kizökkentő ingerre.
Talán Erzsi az ötvenezres blogján is néha érzi a fel-felbugyogó agressziót néhány politikai tartalmú poszt alatt, ami csak azért ömlik a nyakába, mert van véleménye, és történetesen valakiével ellenkezik.

Kedves Erzsi!

Szerinted nálam itt mi a fasz van? Babazsúr? Ministránsaimnak 1.300.000-es szórású követőtáborból kell a kommentekben teljes intellektusuk szélességével az ellen a barbár szarfolyam ellen kiállniuk, amit nem kívánok senkinek egy ilyen cikk nyomán. Nem ponyva-témákban indítok vitákat, hanem például olyanokban, hogy szerintem nem jó dolog, mikor a csőcselék a gyerekét megölő anya halálát követeli, vagy hogy a Charlie Hebdo szerintem miért egy szuper lap.
Még csak nem is törlök annyi kommentet, mint amennyit ígértem, hogy fogok, mert nagyjából 10-ből 3-szor ha alámerülök a szarnak (és én is kommentelek), akkor következetes érveléssel és embertelen türelemmel arra a belátásra tudom bírni őket, hogy az érvalkotási módszereik nem érik el a humánum alsó küszöbét sem. Ilyenkor ettől változik a világlátásuk is, és hiszem, hogy egy picit jobb emberek lesznek (néha egy-egy komment is hosszabb ilyenkor, mint az eredeti cikk).
Iszonyatos meló, senki nem fizet érte, de az a három többet ér, mint a maradék hét, aki a kanapé akolmelegéből a fejemért üvölt közben. Volt már itt halálos fenyegetés, mindennapos a „de szét basznám a pofád atya geci, ki vagy????”, de a nekrofil pronyórokokónak vannak egészen szerteburjánzó kommentjei is, amik hosszas körmondatokban fejtik ki, micsoda véglény vagyok a véleményem miatt, és milyen (anális nemi erőszakban sem szegény, rút halállal záródó) sorsot érdemelnék (csak a sorrend nem mindig ez).

Ha ez így működne, Erzsi, én boldogan lekanyarítanék 100.000 könnyű lájkot, hogy odaadhassam neked. A kérdés az, hogy ha holnaptól neked kéne az egyébként elég markáns véleményeidet kimondani ez előtt a százezer előtt, biztos akkor is azt gondolnád, hogy olyan kurva jól jártál velük? Szerinted jó móka beleállni ebbe a szarviharba úgy, hogy egyébként szart se profitálsz belőle?
Értsd meg, kérlek, néha jobb az összetartó ötvenezer, mint az ezerfelé húzó egymillió háromszázezer, és ha egy baráti tanácsot elfogadsz, ne is törekedj erre az átkozott számra soha!

Tisztelettel és barátsággal: Tibi atya

Hogyan tovább innen?

Talán észrevette mindenki, hogy az utóbbi két évben a keményebb függőségemből kigyógyultam, és már csak alkoholista vagyok: a véleményem mentén alakuló lájkok a legkevésbé sem érdekelnek, ahogy a kommentmezőben elcsattanó halálos verdiktek sem. Nem a lájkok diktálnak, nem a kanapéból kitolt böfögés-fatvák („maragy a kapta fádnál”, „elkúrvultál”, „ez nagyon mellément”, „szégyen, hogy még te pofázol”, „megérte soros gyuri bácsinak/habonynak lefeküdni?”), hanem ÉN DIKTÁLOK MAGAMNAK.

A blogommal hosszú idő után újra ráéreztem arra a receptre, amivel egyszerre lehetek 5%-ig intellektuális, és 95%-ig suttyó, ahogy szeretem. Előbbi a blogon, utóbbi a mémekben, mert a követőtábor változott, a recept változott, de az attitűdöm romlatlan romlottsággal a régi, és csak így tudok gondolatokat injektálni egy olyan közegbe, ami egyébként azoktól teljesen mentesen vegetál. Jöhet kormány, ellenzék, Norbi, Oravecz Nóra, geci kiadók, gendernácik, femitálib vaginális fundamentalisták, homofób vadállatok, olyanok, akik szerint én vagyok az, önjelölt libsi művészek, gyászkufárok, borsznob ficsúrok, konteósok és az internet valahány sötét odvából előavászkodó véres ondót hányó strigák, mert ezeket a bugyrokat mind megjártam én is, minden létező szennyben kéjesen dagonyáztam, romlottabb ennél már nem lehetek, és kész vagyok rájuk.

Te, aki eljutottál idáig, és még olvasod, jegyezd meg egyszer s mindenkorra: egy lájkot adtál nekem, nem pedig harminc ezüstpénzt, amivel kilóra vásároltál fel! Próbálták már mások is, nálad többet is ajánlottak, de nekik sem adtam el magam, és neked sem fogom. Dicsértessék! 

http://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/39358/pics/lead_800x600.png
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?