Nagy borászokat vert kenterbe a rozém a NÉBIH vaktesztjén!

Tibi atya

Országosan 28 borászat kékfrankos rozéját ellenőrizte a NÉBIH. A 28 bort több szempontból vizsgálták: az összetételét, hogy tartalmaz-e nem megengedett színezőanyagokat és cukrot,  a színét és az illatát is. Végül egy vakkóstolással (ahol a borok számokat kapnak, és a kóstolók nem tudják, kinek a bora van előttük) rangsort állítottak fel, melyben a „Tibi atya – kékfrankos rozé” a hatodik helyen zárt. Ez parádésnak számít, ha figyelembe veszem, hogy általam is tisztelt (és nálam kategóriákkal magasabbra pozicionáló) borászlegendákat sikerült megelőzni: Koch a 12. helyen végzett, Homola 14. lett, míg a Belga számokból is jól ismert Bock és Frittmann a 18. és 22.

Mikor elindítottam a vállalkozásom, a minőségi borfogyasztás ellenkultúráját akartam bevezetni, amiért akkor a borsznob közönség a fejemért kiáltott (a borásztársadalmat is rendesen megosztotta, bár a nagyja támogatta a kezdeményezést, mert a sörfogyasztás visszaszorulásának lehetőségét látták benne – helyesen).

Szerintem Európában az alkohol- és pláne a borfogyasztásnak kétféle kulturális hagyománya van: az egyik Bacchus, a másik Jézus Krisztus kultusza felől érkezett. Míg az első a mértéktelen fogyasztást, a természetes ösztönökbe való visszagravitálást, és a világi gátlások levetkőzését segíti elő, a másik mértékletes fogyasztással a gondolatok szabad és őszinte áramlását, egyfajta megrévülést, ami a saját álarcunk mögötti valót tárja fel. Ez a kétfajta hazugságmentes fogyasztása létezik az alkoholnak.

Nem egy borásszal bonyolódtam komoly vitába amikor azt mondtam, hogy az utóbbi két század borhoz rendelt dzsentrifikált sznobizmusának semmi köze a bor eredeti lényegéhez. A bacchusitól távol áll, mert a bor lényegét nem az általa kiváltott állapotban határozza meg, a krisztusitól szintén, mert azt lelki (vagyis őszinte) szegénység jellemzi, nem pedig kristálypohár, élőzene és sommelier, aki alkalomszerűen olyanokat mond, hogy a bor „részletgazdag”, „ajakbizsergető”, „izgalmasan lendületes” vagy „nyárias illatokkal teli”. A legfőbb bajom az utóbbival, hogy a sznobizmus eleganciájába csomagol egy pszichoaktív narkotikumot, ami elsősorban való tudatmódosításra, és emellett lehet körülménye, hogy egyébként finom is.

A károgóknak itt üzenem, hogy három év után beigazolódni látszik az elméletem: nem a név számít, nem az, hogy milyen a címke, nem a pohár, amiből fogyasztod, hanem maga a bor. Növeli az állítás érvényét, hogy a hatodik hely egy olyan objektív összehasonlításban született, amihez nem társulnak eladói érdekek. Itt nem számít az ismeretség, nem kerülhet jobb helyre valaki csak azért, mert már a nagyapja is elismert borász volt. Ellentétben a versenyekkel, itt nem is a külön arra palackozott terméket vizsgálják, hanem szúrópróbaszerűen választanak a polcokról (ahonnan a fogyasztó is), tovább növelve az eredmény hitelességét.

Nem is kérdés, hogy én nem Hamvas Béla krisztusi vonalát követem, hanem a hitványabb Bacchusét, annyi sznobizmust most mégis megengedek magamnak, hogy Baudelaire-hez nyúljak:

„Rúgjatok be, szakadatlanul.”

Külön ajánlom ezt azoknak a borászoknak, akik eltartják a kisujjukat a pohártól, hogy miután elmentek a „kedves vendégek” a kóstolóról, ők is vedelhessék bögréből a bort, ahogy én nyilvánosan is teszem ezt krisztusi megvilágosultságom hiányában, de mindenképp képmutatás nélkül. Dicsértessék! 

http://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/40860/pics/15016778635272749_800x600.jpg
Humbák Hírügynökség
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?