Totális médiaháború vár szeptembertől!

Tibi atya
2017.06.27.

1942 előtt a tengereken létezett egy egyezmény, miszerint ha egy hadihajót elsüllyesztenek, akkor annak legénységét – amennyiben az már elvesztette harcoló képességét – nem lehet magára hagyni, segédkezni kell a mentésében.

A Laconia-incidensként ismertté vált tengeri csatában egy német tengeralattjáró süllyesztette el a Laconia-nevű brit hadihajót, melynek fedélzetén több, mint kétezerötszáz ember tartózkodott (nagy részük olasz hadifogoly). A német tengeralattjáró parancsnoka az addigi hagyomány szerint azonnal megkezdte az elsüllyedt hajó személyzetének mentését, ahogy azt a bajtársiasság szabályai még a legyőzöttekkel szemben is megkövetelték.

Napok óta tartott a mentés, mikor egy amerikai B-24-es bombázó repült el a hadszíntér felett. Noha a mentőcsónakokon tisztán látható volt a nemzetközi vöröskereszt jelzés, a bombázó felsőbb utasításra pusztítani kezdte a német egységeket, akik így kénytelenek voltak felhagyni a vízben rekedt legénység partraszállításával, és tengerszint alá süllyedve elhagyni a helyszínt. Válaszul Karl Dönitz, a német haditengerészet főparancsnoka kiadta a mai napig vitákat kiváltó Laconia-parancsot, melynek értelmében megtiltotta a további segítségnyújtást.
Ezzel olyan, addig háborús vérontásban is létező emberiességi intézmény szűnt meg, ami nélkül a világ sokkal kegyetlenebb, sokkal embertelenebb hely lett. A háborúban ugyanis emiatt nincs udvariasság: ha egy bűnt elkövet az egyik fél, azt a másik precedensként lebegteti majd, hogy ő is elkövethesse. Utólag senkit nem érdekel, ki csinálta először.

A magyar újságírás rendre-másra számolja fel az emberiesség íratlan szabályait, miközben mindannyian tudják, hogy ezeket a normákat csak felállítani volt nehéz, lerombolni egy szerkesztőségi kávét szürcsölgető újságíró egyetlen, öt perc alatt összedobható cikkel is képes.
Olyan helyekre lőnek, ahova előtte sosem, és olyan lövedéket használnak, ami tiltott. Politikusok (közhatalommal nem rendelkező) családtagjainak zaklatása mindkét oldalon, mások szexualitásának vélt vagy valós nyilvánosság elé tárása, embercsoportok dehumanizálása, politikusok tinder-akkjának közszemlére tétele. Megvágott szövegek, kiforgatott megnyilvánulások, kiemelt mondatok csapódnak be a lakosság otthonaiba, helyrehozhatatlan rombolást végezve a közgondolkodásban.

Harctéri előrejelzés a suttyóság két oldal közt rekedt tábori lelkészétől

Tibi atya jelentem, ősztől minden idők leggusztustalanabb kampány-háborúja köszönt ránk, ahol semmilyen eszköz sem lesz tabu. A kormányerők szervezett harcrendben várják teljes készültségben a vezér tűzparancsát, míg az ellenzéki médiamilíciák partizánjai kíméletlenül vadásszák és fejezik majd le hosszas kínzás után azokat, akiket sikerül kifaragniuk a fegyelmezett sorokból.

A stratégiai kezdeményezés – mint a háború szinte valamennyi szakaszában – Habony birodalmi marsall kezében lesz. Tudja, hogy ha médiatisztjei Bencsik ostobalezredes, Ómolnár bulvár-altábornagy, G. Fodor sajtópöce-tengernagy és az öreg végbélnyelvű veterán, Stefka dandártábornok vezényletei alatt üzemeltetik a szerkesztőségek hadigépezeteit, akkor nyert ügye van. Orbán zászlósa, Bayer vér-vezérőrnagy üvölti majd a háború tűzütemét diktáló pogromrigmusokat.
Andrew G. stricikirály eközben a panelok proli és nyugger bandáit hívja utcaháborúba a Pumped Gabó, valamint a Rozalinda argentin remakeje utáni reklámblokkok toborzó gyűlölet-egyperceseivel. Erős és büszke csürhe.
 Egyetlen stratégiai alapelvük, hogy a Fidesz szavazótáborában értelmiségi tőkeáramoltatást hajtsanak végre. Radikális kijelentésekkel és gyűlöletpropagandával számolják fel értelmiségi hátországuk maradékát is, hogy helyükre a társadalom mélyrétegeiből szivattyúzzanak hiszékeny és tanulatlan, de nagyobb számú és könnyebben verbuválható szavazókat.
Nekik bármit be lehet adni, ők mindig el fogják hinni, hogy az ország nyomora a láthatatlan ellenség műve. Ez a permanens háborúban nemzeti együttműködéssé kovácsolt idiokrácia fő alkotóelve.

A pusztító kormánysereggel szemben ellenzéki gerillák és irregulárisok készülnek a megelőző csapásra, mélyen beásva szerkesztőségi bunkereikbe. A 24.hu bulvárfelderítő-ezrede, a 444 előretolt gonzó csapásmérő-zászlóalja, az Index hír-tüzérütegei és a HVG gyorsreagálású publicista véleményvezérei tüzelésre felkészülten várják ellenzéki bajtársaikkal, hogy a vihar előtti csend véget érjen. Nem lőnek a Jobbik, csővel a kormány felé harcállásba helyezett médiumai és Simicska Lajos felé, mert az ellenség ellensége ha barát nem is, de alkalmi fegyvertárs lehet. A Momentum eközben egy nagyon sikeres, és néhány népszerűségi robbanás nélkül elműködő médiahack-lövés leadása után fesztiválszervezésbe kezd, teljes politikai programjuk azonban őszig hadititok. Friss újoncai a háborúnak, akik egyelőre lázasan dolgoznak a csodafegyveren, amivel megfordítják a végső kimenetelt. Várunk.
Botka László bolsevik szabadcsapatai nyugdíjbombákat, illetve kis- és középvállalkozókra is veszélyes, államszocialista adó-vegyifegyvereket fejlesztenek, miközben Gyurcsány belülről mételyező diverzánsai hetente hazudják, hogy bizonyító erejű dokumentumokkal bírnak Orbán bűneiről, aláaknázva a potenciális minőségi oknyomozás hírértékét a témában.

Jelentem, a háború előkészítő szakasza végső fázisba ért, az állásokat elfoglalták, a tüzelési irányokat kijelölték! A rövid fesztiválszezon alkalmi átlövései után totális háborúra számíthatunk. Jelentés vége. 

 Mit tehetünk mi, választópolgárok?

El kell égetnünk minden oldal behívóját. Meg kell értenünk, hogy a pártok és a szerkesztőségek nem a társadalmi szerződés egyenjogú aláíróiként tekintenek ránk, választókra, hanem a hadiiparuk nyersanyagforrásaiként.
Ki kell állnunk a háborús mészárosok ellen: egyszerre kell felszólalnunk, ha a kormány az ellenzéki pisztolylövésre hatalmi súllyal támogatott ágyútűzzel felel (kurva sok ilyen lesz), ha a baloldali véleménykonvent a terror eszközeivel aláz meg ártatlan együtteseket, akik átlopakodnak a politikai sáncokon az ottani rajongóikhoz (ilyen aligha lesz, mert a libbal médiaterror példásan befenyítette a Quimbyt), ha a pártkatonák közélet szempontjából közömbös családjai kerülnek médiakivégzőosztagok elé (mármint azok, akik nem csencselnek energetikai beruházásokkal), ha a pártkatonák szexusa kerül akaratuk ellenére (vélt vagy valós alapon) kihirdetésre, vagy ha a Riposzt, a 888.hu és a Lokál összekapaszkodva avászkodik naponta az alá a nívóminimum alá, amiről tévesen azt hittük, hogy a Blikk, a Heti Hetes és a 24.hu után lehetetlen mélyebbre zülleszteni.
Ki kell állnunk ellenük, mert nem számít, ki lőtt először, mindannyian szenvedünk tőle.

Csak úgy szabadulhatunk a választási kampány vérgőzétől, ha megtagadjuk a szolgaszerepet, és azokat kritizáljuk először, akik a mi értékeink képviseletében követnek el háborús bűnöket, nem pedig hümmögünk és hammogunk, hogy „dehát a másik is”.
NERganisztán és Ellenzékia polgárai sem érdemlik meg, hogy a nevükben „demokrácia” és „népakarat” lobogók alatt hajtsanak végre olyan túlkapásokat, amikre a polgári értékrend, ’48 és ’56 szelleme sosem adtak mandátumot. Nehéz idők jönnek, és kemény bevetések várnak a koponyánkat kitöltő másfél kilós sejtdúcra, ha nem akarjuk, hogy átvágassák velünk egymás torkát. Dicsértessék!

Engem minden pasi csak meg akar dugni! - Folytatás

Tibi atya
2017.06.21.

Történelmi fordulóponthoz érkeztünk! Tegnap „Engem minden pasi csak meg akar dugni!” c. rövid, de velősen pronyó cikkemet egy ilyen komment követte:

Ez számomra azért érdekes, mert két éve ez az első olyan komment, ami egy kevésbé komoly cikk alatt azt kéri számon, hogy az miért nem komolyabb, nem pedig a fordítottjáért akarja a fejemet venni. Nem ámítom magam, hogy ezzel fordulóponthoz érkeztünk, de mindenképp erős sikerélmény, ezért megírtam bővebben is a témában a véleményem. Íme:


Minden kultúra, ami meghaladta az ősközösséget, alapvető társadalmi követelménnyé tette a ruha hordását. Kultúránként eltérő, hogy a ruha mit mutathat meg (és mit nem), és ez mindenhol összefügg azzal, hogy a társadalmi normarendszer szerint mit ildomos látni a másik testéből a szemünkkel (és mit nem). Sehol nem létezik és nem is létezhet az az ellentmondás, hogy valamimet nem takarja ruha, de attól az még mások szemének tabu.
A tradicionális keleti kultúrák teljes testet elfedő ruhái éppen ezzel fejezik ki, hogy a nő tulajdontárgy, aminek még a látványával is csak a tulajdonosa bírhat. A nyugat szabadelvű társadalmai ezzel szemben elfogadják, hogy a test feletti rendelkezés nem képezheti senki más, mint az egyén kizárólagos jogát, ezért megengedőbbek az öltözködést illetően. A ruhát hordó döntheti el belátása szerint, hogy mit enged a világnak megnézni magából és mit nem.
Nézzük a legalapvetőbb kérdést, ami számos konfliktus forrása:

Ha nagyon mély a dekoltázs, szabad bámulni?

Valószínűleg a szociálisan érzékenyebbek elsütőbillentyűjét húzom fegyverdörrenésig ezzel, de szerintem igen. Rémesen álságosnak tartom, mikor egy nő azzal próbál érvelni, hogy azért vesz fel mélyen kivágott blúzt, mert az kényelmes vagy a nagy melegben praktikus. Lófaszt. A divatkonfekciók számos alternatívát nyújtanak a kényelemre didkóvillantás nélkül is, míg a homeosztatikus hőleadást egy dekoltázsnyi csöcsfelület semmivel sem segíti elő jobban, mintha mondjuk a nők háta közepén lenne kivágva a ruha. Legyünk már őszinték!
A mély dekoltázsú ruháknak egyszerű evolúciós okai vannak. Az ember nem a szelfik korában tanulta meg a legelőnyösebb, általa legszebbnek tartott profilját mutatni a világ felé, hanem még főemlősként, mikor ezzel az aprócska testi reklámfogással tudott előnyösebb pozícióhoz jutni a reprodukciós rangsorban. Így tudtunk több nőstényt megbaszni, és a nőstények így váltak kívánatosabbá azoknak a hímeknek a szemében, akiktől életképesebb utódot reméltek. Miért gondoljuk, hogy ez valahol csak úgy megszakadt, és a divat korában másként van? Ma éppen a ruha segítségével mutatjuk meg magunkból azt és úgy, amit és ahogyan szeretnénk, hogy a többiek lássanak. Igen, azért, hogy lássák.

Nem tudom nem megnézni a kirakott csöcsöket, mert olyan erős ösztönvezérlést jelentenek számomra, amitől heteroszexuális kötődésűként nem tudok elvonatkoztatni. Csecsemőkorunkban az első, mélyrétegeinkbe belenyomódó intim élményünk, a szoptatás köt minket a női mellekhez, ezért szerintem a csöcsbámulás egyáltalán nem annyira a tárgyiasításról szól, mint éppen az ellenkezőjéről: az élő női testhez kötődés szociálisan kódolt, felülírhatatlan késztetéséről. Megpróbálhatok nem odanézni, akaratlagos kontrollal egy darabig még össze is jöhet, de amint lankad a figyelmem, a tekintetem vissza fog találni magától oda, ahol az ösztöneim pihenni engedik.

Apró gondolati kitérőt teszünk, mert ez ugyan nem kapcsolódik szorosan a témához, de fontos:


„A nemi erőszakot elfogadó társadalmak és a tömegközlekedési tapizók is az ösztönvezérléssel érvelnek!”

Az erőszakos közösülést és a kéretlen tapogatást nem szexuális vágy hajtja, hanem agresszió, ami a szexuális vágyban csupán testet ölt. Éppen ezért teljesen mindegy, hogy milyen ruhát hord az áldozat vagy mennyire viselkedik „ribancosan”. Bizonyított tény, hogy nincs korreláció az öltözködés és a nemi erőszak valószínűsége között.
A nemi erőszak valószínűségét az növeli, ha az elkövető olyan hatalmi pozícióba kerül, amiben maradéktalanul kiélheti a perverzióit. Kizárólag a meghiúsulás és a lebukás kockázata elrettentő tényezők (sajnos még a durvább büntetés kilátásba helyezése sem járt sikerrel, hiszen azzal az elkövetés pillanatában nem számolnak). Noha az erőszak is erős ösztönvezérlés eredménye, a fizikai kivitelezése már komplex, tudatos tervezést igényel, éppen ezért kontrollálható. A tekintet azért nem az, mert a figyelmi és az érzelmi központ tudatos kontroll nélkül is irányítja a szemünk fókuszát (még szerencse, különben megdöglöttünk volna azelőtt, hogy lemásztunk a fáról).

Kitérő vége, vissza a témához!

A vágykeltés egyébként kikerülhetetlen előszobája az ismerkedésnek, úgyhogy még csak nem is az a probléma, hogy az ikrek kirakatba kerülnek. Én is düllesztem a mellem, ha a közelembe jössz, és még csak nem is tudatosan. Szóval:

"Miért akar minden férfi csak megbaszni?"

Rossz hangsúllyal teszed fel a kérdést a fejedben: nem a megbaszni a lényeg, hanem a "csak". Ha abból indulok ki, hogy az ismerkedés vágytermészetű, akkor teljesen normális, hogy a férfiakat, akikkel ismerkedsz, eleinte ez vezérli. Az ismerkedés pillanatában valószínűleg még egyáltalán nem ismernek, és a preferencia, amivel épp téged választanak (vagy amivel te őket), szexuális alapokon nyugszik. Szívesen megbasználak téged én is, csak hogy tudd (és abban a pillanatban ő is)!
Ez eddig még mindig rendben van, de miért van az, hogy nem jelensz meg azoknak a párválasztó radarján, akik többet is akarnak, és mintha a tiéden sem azok jelennének meg a választáskor?

Azért, mert nem tanultál meg olyan kötődési stílust kialakítani, ami alkalmassá tenne arra, hogy mélyebb intimitást fejezz és fejlessz ki. Nem érted, hogy a szexus önmagában nem intimitás, nem is feltétlenül vezet intimitáshoz, de idővel még csak nem is okoz akkora kielégülést, ha nem alakulnak ki azok az érzelmi alapú kötődési pontok a partnereddel, amik az intimitás kölcsönös biztonságérzetét nyújtják. Ha ezt még meg is érted a kognitív gondolkodásod szintjén, az érzelmeiddel akkor sem. Tudod tudni, de nem tudod érezni: ezért nem jön ez valahogy össze soha.
Ezért basznak meg, majd ki egy (vagy ha jó vagy, kettő) éjszaka után a hozzám hasonló rohadékok (igen, még mindig megbasználak).

A rossz hírem az, hogy ettől a cikktől sem fogod megtanulni, hogyan kell kialakítani az intimitásra való hajlamot magadban. Nem fogod megtanulni továbbá Szabó Pétertől, Marozsák Szabolcstól, Oravecz Nórától, Lakatos Leventétől, a női magazinoktól, a 10 módszertől, amivel magadhoz láncolhatod, a horoszkóp rovatból, ami megmondja, ki az ideális, az élet iskolájától, a pozitív gondolkodástól, a tenyérjóstól (a kártyástól és a teafüvestől sem) és a barátnőidtől (tőlük aztán pláne nem bazmeg, mert ugyanezeket a szarokat áztatják bő nyállal, amire egész piaci szektor épül).

A jó hírem viszont az, hogy nem vagy egyedül a problémáddal, és annyi a dolgod, hogy mikor legközelebb azon agyalsz, hogy a megoldást a fenti opciók egyike, a két centivel magasabb pushup vagy mellnagyobbítás jelenti, inkább húzzál el egy pszichológushoz!
Utazás helyett költsd ugyanazt a pénzt nyugodtan arra, hogy a pofádba ömlő instagram-kompatibilis ingerek helyett az elmédben utazol, akár egészen vissza a gyerekkorodig, ahol a lelked, a szellemed és az elméd idegenvezetője, a pszichológus kalauzol. Így fogod meglelni a jelenbéli problémáid gyökereit, és megoldani is így fogod őket. Így vagy sehogy.

Ha ez sikerül, annyit kell még tenned, hogy nem próbálod a pszichológusod után csinálni, amit ő tett veled! Nem próbálod végzettség és szaktudás nélkül a lélek orvosát játszani merő lelkesedésből és élettapasztalatból a barátnőiden (és a barátaidon) kísérletezve, hanem elküldöd hozzá őket is, mert oda bizony nem elmebetegek és dilinyósok járnak, hanem azok, akik olyan egyensúlyra és helyes kötődési mintákra vágynak, amiket a szüleinktől sosem tanultunk meg. Ha ezt mind van bátorságod végigcsinálni, akkor van esélyed a kiegyensúlyozott önmagadra és a kiegyensúlyozott kapcsolatra is. Egyedül nincs.

Addig is, amíg szerinted nem olyan fontos ezzel foglalkozni, sok szeretettel várlak a Humbák Művekben, csak ne felejtsd el kigombolni a blúzod, mert szerintem gecire izgató, és még mindig nagyon megbasználak, hogy reggelre sonkás pizzává változz! Dicsértessék!

"Engem minden pasi csak meg akar dugni!"

Tibi atya
2017.06.20.

És?

.
.
.
.
.
Na jó, a viccet félretéve a "de megbasznám" érzést a szépség szubjektív érzete kelti bennünk. De mi is az? Az arányok, a harmónia és a szimmetria összessége lehet a kulcsszó, idéznék okosabb emberektől:

A szépség olyan jellemzője a személyeknek, tárgyaknak vagy elképzeléseknek, amely miatt a puszta megfigyelés során örömöt tapasztalhatunk.
A szépség az esztétika, szociológia, szociálpszichológia és a kultúra részét képezi. Az “ideális szépséget” megcsodálják, hiszen olyan tulajdonságokat hordoz, amelyet egy bizonyos kultúrában a szépséggel vagy tökéletességgel azonosítanak. A „szépség” tapasztalása gyakran ahhoz vezet, hogy következtetésként levonjuk, hogy a megfigyelt alany harmóniában, egyensúlyban él a természettel, amely miatt vonzalmat érzünk és érzelmi jólétet tapasztalunk. A szépség tapasztalása szubjektív élmény, ezért bizonyos fokú eltérések lehetnek abban, hogy ki mit talál szépnek. Bizonyíték van rá, hogy a szépség tapasztalása evolúciós módon van belénk kódolva, mert azok a dolgok, elképzelések, embertípusok és tájak tűnnek számunkra szépnek, amelyekkel tipikusan olyan helyzetben találkozunk, ami a túlélésünket és génjeink továbbörökítését segíti.

Szóval az "innám a hugyát, csak lássam honnan csorog" elsődleges rácsodálkozás egy genetikailag belénk kódolt érzés, ami reflexből jön, tehát a férfiakat nem lehet hibáztatni érte.
Azt pedig sose felejtsd el, hogy egy szép, de buta ember csak egy clickbait a való életben.

Dicsértessék!

„Tibi atya lopja a mémeket!” és egyéb nyalánkságok

Tibi atya
2017.06.16.

2012. decemberét írtuk, mikor megszületett az exszakasz.hu mikroblog utódjaként a Facebook-oldalam. Drótos Karesz, Töttös Alfréd, Szalonnás Piri és a későbbi Humbákfölde lakói akkor még a létező Máriakálnokon rontották velem a levegőt, ahonnan együtt toltuk a közösségi média terébe a romlás bölcseleteit.
Nem sokkal később a település polgármester asszonya feljelentett, és arra kért, hagyjuk el az egész társasággal Máriakálnokot. Ekkor alapítottam Humbákfalvát, melynek porain később a vinokratikus törpeállammá cseperedő, anarchoszindikalista borközösségű Humbákfölde jött létre.


Magyarországon én voltam az egyik első oldal, ami csak saját kontenttel dolgozott, nagyritkán egy-egy magyar rapper szövegével (erre később visszatérek). Saját világot építettem. Nem volt műsorom a tévében, nem vásároltam hirdetést a rádióban, de még itt a Facebookon sem, soha.
Akik nem ismernék azt a feketehumorvilágot, amit az oldalam képviselt, egyszer úgy jellemeztem, hogy 95% véres pronyóság 5% intellektussal ballanszírozva. Suttyóság alatt természetesen nem a mostani, Facebook-komformos cukira faragott limonádé-bunkóságot értem, hanem azt a fajtát, amihez a néplélek legelrothadtabb Mariana-árkába kellett lemerülnöm, hogy ott aztán még lapátot is ragadjak. Bevallom, imádtam.

A kendőzetlen, őszinte pronyóság olyan erővel hasított az akkor még saját kontenttől mentes magyar közösségi médiába, ami korábban elképzelhetetlen volt. Olyan, addig ismeretlen G-pontra tapintottam a tömeglélekben, ami egyszerre volt groteszk módon kibaszott suttyó, ugyanakkor érthető volt az is, hogy a suttyóságot ábrázolom, nem pedig kizárólag művelem, mint az IHM. Akkor persze a százezres, jobbára egyetemistákból álló nyájban mindenki tisztában volt ezzel.
A növekedés azonban gyorsabb volt, mint ahogy én vagy a nyájam követni tudtuk. Volt olyan hét, hogy 100.000-rel nőtt a követőtábor, és volt olyan hónap utána, amikor 200.000-rel. Soha nem történt még ilyen előtte, és azóta sem.

A töréspont valahol 500.000 környékén jött el, mikor olyan lájkhullám érkezett, akiket a nagy számok törvénye vonzott, nem az oldal attitűdje. Azt sem tudták, mit lájkolnak. Az újhullámos söpredék naponta jelentett minden tartalmat, és akkor egyszer a sokadik után valóban felfüggesztettek egy rövid időre. Kénytelen voltam döntést hozni: vagy alkalmazkodom a tömeg és a zuckerbergi algoritmusok fajtalankodásából született torz igényekhez, vagy hagyom a faszba az egészet és törlöm az oldalt.

Itt megszakítom egy kicsit a történetem fonalát, mert el kell mesélnem egy személyes élményt a folytatáshoz:

Egyszer az akkor még relatíve független (de mindenképp kevésbé véresszájú) origónál tartottam egy előadást valami karrier-napon. Kurva ritkán csináltam ilyen nyilvános szereplést, és itt is csak baráti szívességből, kamerák nélkül.
Kiálltam a pódiumra, ahol azonnal nekem szegezték a kérdést, hogy Tibi atya mitől ennyire sikeres. Csupa olyan válasz jutott eszembe, amik ugyan esetemben igazak, de ilyen lecsupasztott formában mindig a bokámat hánytam le tőlük, mert általánosságban nem feltétlenül azok: „nem szabad feladni”, „hinni kell magadban és következetesen végigcsinálni, amit elkezdesz” és hasonló szarságok.
Elhatároztam, hogy előbb harapom le a nyelvem, mintsem ezeket a tanácsokat olyan embereknek adjam, akik tőlem várják a tutit. Az egyetlen olyan dolgot mondtam, amivel őszintén le tudtam írni a sikerünk receptjét: „95% véres alpáriság 5% humorral fűszerezve”.
Arra számítottam, hogy zavartan nevetnek majd, és a fejükhöz kapnak, hogy „jéééé, hát ez ennyi?”. De nem ez történt, hanem valami sokkal rosszabb, amire én sem számítottam: az addig holtan nyugvó tollak feltámadtak, és vadul jegyzetelni kezdtek.
Úgy körmölték papírra ezt az egy mondatot, mintha valami kibaszott isteni kinyilatkoztatás lett volna, és ami még nyomasztóbb volt, utólag rájöttem, hogy számukra az is volt. Nem értettek ezek lófaszt se a fricskából, az attitűdből, a görbe tükörből. A lájkszámot értették, és annyit, hogy az bizony jó nagy. Kikéredzkedtem hugyozni a tenyérbemászó kézfogások elől, és soha többet nem láttak ott, talán még a szervezőktől sem köszöntem el.

Miért nem töröltem az oldalt akkor?

Mert (utólag) rájöttem, hogy nem csak alkesz lettem, de egy másik, sokkal súlyosabb szenvedélybetegség is a hatalmába kerített: Facebook- és lájk-függő lettem. Ironikus mi? Amit fricskáztam, aminek a szöges ellenkultúráját képviseltem, az végül felőrölt.
A lájkok megannyi dopamin drogadagot jelentettek: apró falatnyi örömcseppeket, amik egyébként tudományosan bizonyítottan is ingerületbe hozzák az agy jutalomközpontját. Te is érzed szorongás és megnyugvás formájában, mikor új profilképet töltesz fel, és néha sutyiban rácsekkolsz, hol tart a lájkmérleg. A különbség annyi volt közted és köztem, hogy ha a te profilképedet egy hetente elszívott enyhe lájk-füves cigihez hasonlítom, akkor én a 20-30-100 ezer lájkos posztjaimmal minden nap öt lájkheroin-aranylövésnyit vittem be.
Kőkemény függővé váltam, és sóvárabb vágy kötött ehhez, mint az alkoholhoz valaha, mert azt a vágyat is csak ennek a léptékével tudtam megélni és kifejezni. Meghaladott a nyilvánosságom, és már én loholtam a nyomában, mint egy rögeszmés, aki álmában is ajtókat nyitogat, mert tudja, hogy már csak egyet kell kinyitnia és bármi is a nagy tuti, amit találni fog, ott lesz mögötte. De nem volt.
Így köszöntött be az én nihil-időszakom (lájkszámításunk szerint kb. 500.000 és 750.000 között), mikor elkezdtük szűrés nélkül kirakni a beküldött mémeket.

Szeretném, ha tisztán érthető lenne, hogy a vallomásom nem magyarázkodás, és ma sem gondolom úgy, hogy a „mémlopás” a legcsekélyebb mértékben is kifogásolható jogilag vagy morálisan, a történetemet csupán azért meséltem el hozzá, hogy teljes legyen a kép.
Ahogy „mémlopás” elindult az oldalon, egyből nekem is szegezték a kérdést:

Miért lop Tibi atya mémeket?

Tegyünk rendbe pár dolgot a fejekben, mert meg kell értenünk, hogy amikor azt mondom, ez nem lopás, azzal nem a lelkiismeretemet akarom felmenteni, és ideologizálni egy újabb kulturális bűncselekményt (van már annyi a kontómon, hogy ezt pont következmények és egyéb lelkiismereti teher nélkül szarhatnám telibe). Logikusan tudom levezetni, hogy miért van igazam.

A „mém” szót a „gén” szó analógiájára hozta létre egy Dawkins nevű biológus. Ahogy a gének az élet, úgy a mémek a kultúra legalapvetőbb egységei. Egy sejtmagtöredéknyi kultúra, ami az életben fellelhető génekhez hasonlóan önző módon másolni akarja magát, és memetikusan (genetikusan) befolyásolva a kultúrát (életet), annak evolúciójára törekszik.
Önmagában is létezni képes egy egységnyi kulturális parancssorról beszélünk, ami (a gének reprodukciójához hasonlóan) csak másolódással képes terjeszteni magát, hogy trenddé fejlődhessen. Ha ennek a másolásnak nem alakult volna ki kultúrája, akkor a mémek sem terjedtek volna soha az interneten, és a definícióból adódik, hogy ami nem másolható, az nem is meríti ki a „mémség” fogalmiságát.

Magában egy (vagy két) mémből álló kép és szöveg nem képezheti senki szellemi tulajdonát. Vízjel ide vagy oda, az enyémet sem, még akkor sem, ha én találtam ki. El is mondom, miért.
Ez a szöveg, amit most olvasol, sokezer mémből áll össze: sajátságos szavakból, mondatszerkezetkből és egyéni kifejezésekből, hogy egymáshoz viszonyított kapcsolutokból a rengeteg mém koherens egészet, tulajdonolható szellemi terméket alkosson. A képes szövegek annyira kevés mémből tevődnek össze, hogy azért nem lehetnek szellemi tulajdonok (jogi és kulturális értelemben sem), mert ennyire kevés „kontent” még nem képes olyan kapcsolatot alkotni, hogy a többi, sokezer nagyon hasonlótól érdemben megkülönböztethető legyen.

A tumblr-nevű libsi-junkie közösségi médiaszennyezés mémgyárosai persze nem így gondolják, ők ezt egyfajta művészetnek tekintik – talán mert ez a legtöbb, amit a depressziós, nyomorult életük képes kitermelni – ezért olyan birtokló természettel ragaszkodnak a mémjeikhez, ahogy én sosem a sajátjaimhoz (amit anno szintén másolt mindenki, de egy kukkot nem szóltam érte). Ez ugyanis, hangsúlyozom, nem tud olyan jól köthető szellemi termék lenni, mint a penicillin felfedezése, a Szózat sorai vagy az „Another brick in the wall” dallama.
Nem értik meg a csökött, trash-liberó agyukkal, hogy ha az ember létre is hoz egy mémet, az onnantól kezdve, hogy a nyilvánosság terébe jut, leválik az alkotójáról, és önálló életre kel, akár egy ritmus, amit a lábadon dobolsz, majd átvesz a melletted ülő. Ezt hívják a kultúra szabad áramlásának.

A közösségi média előtt is volt ilyen jelenség: a viccmesélés ugyanígy, éppen a kétmémes kép-szöveg posztok analógiája szerint terjedt. Hallottad valahol, elmondtad, ő is elmondta valakinek, végül pedig Hofi Géza a népajak nyomán, eltérő kontextusba helyezve ugyanazt mondta el, és kurva vicces volt. Senkit nem érdekelt, és semmit nem számított, hogy a viccet egyébként először Beles József mesélte 1972-ben, mikor kikérte a kisüstiét a Tenyércserző csárdában. Nem volt jelentősége akkor sem, ahogy most sincs.

Érdekes, az egyik alapmottóm („offon, édes offon”) Mikee Mykanic hip-hop művész szövege, de neki soha eszébe nem jutott ezt számonkérni rajtam, ellenben megköszönte és egyszer ingyen fellépett nálam, hogy aztán kurva nagy pacsival váljunk el. Ő egyéniség, és ezekkel a névtelen mikroblogger senkikkel (kiscsillagos hivatkozással jegyzem meg, hogy ez nem azt jelenti, hogy minden mikroblogger senki) ellentétben érti, mivel jár a nyilvánosságba mondott szó, és nem is várja el, hogy mindig, mikor használom a mottóját, ajnározzam, hogy ez bizony az övé. Nincs is rá szüksége, hiszen ő egy valaki, vonásokkal rendelkező, autonóm személyiség enélkül is.

„Itt az oldal, ami lebuktatja Tibi atyát!”

Volt is egy oldal valahol (de arra sem veszem a fáradságot, hogy rákeressek, megvan-e még), ami a naaaagy Tibi atya csalást leplezte le. Pörgette is az egész baloldali sajtó egy hétig, hogy mekkora szenzáció, izzadságos össztűzzel elértek ötezer lájkot az oldalon, hogy aztán még azt se érdekelje, aki létrehozta. Ott azt kérték rajtam számon, hogy „lopott” poénokat osztok meg forrásmegjelölés nélkül, és a vízjellel még azt is hazudom, hogy az enyém.

A primitív kezdeményezés egyébként forrásmegjelölést is biztosított (híven a színvonalhoz szarul), és az irónia netovábbja volt, hogy e forrásként legtöbbször a 9gaget jelentette meg, ami a leginkább híres arról, hogy az internet minden bugyrának gegjei (reddittől a 4chanig) ott végzik, közösségi alapú „lopással”, és ugyanúgy rákerül a vízjel (ami ott sem azt jelenti, hogy az ő tulajdonuk, csak azt, hogy megfelelt az oldal – egyébként meglehetősen laza - elveinek, és kikerült).
Az ostoba admin még csak be sem tudta mutatni, amit számonkért rajtam (egyébként azért nem, mert lehetetlen forrást megjelölni, de legalábbis indokolatlanul verítékes munka az egymástól is „lopkodó”, sokezer szállal és mikrobloggal rendelkező forrásoldalak közül kiválogatni, melyik egy mém ősforrása). Azért aranyos próbálkozás volt, ráadásul valakinek ez is kielégíti a szegényes lelki szükségeit, úgyhogy még csak nem is jelentettem. Lerohadt szépen magától is.

A másik, ami miatt jót röhögtem a „nagy leleplezésen”, hogy egy olyan - nyilván senki által nem olvasott - zuglapnak, mint a 444, már jóval korábban nyilatkoztam erről, amit egy rövid ideig címlapra is tettek.
"mícsoda le leplezés, tíbi atya lop eszt oszad, a médija el halgatya!!!4!"

Mivel sok általam is tisztelt értelmiségi (pl. a kevésbé ismert, de nagyszerűen kritikus Erzsi for President-blog) akad ki azon, hogy ők verítékkel kontentet állítanak elő, míg én könnyű lájkot szerzek, halkan jegyzem meg, hogy ennek kibaszott kemény ára van.

Egy ideje ugyanis a mindig is abszolút saját kontentű Humbák Hírügynökség is ritkábban jelentkezik be, hogy átadhassa a helyét a közérthetőbb, és élesebb társadalomkritikáknak a suttyóságnak abban az epicentrumában, ahol a legnagyobb szükség van erre a kizökkentő ingerre.
Talán Erzsi az ötvenezres blogján is néha érzi a fel-felbugyogó agressziót néhány politikai tartalmú poszt alatt, ami csak azért ömlik a nyakába, mert van véleménye, és történetesen valakiével ellenkezik.

Kedves Erzsi!

Szerinted nálam itt mi a fasz van? Babazsúr? Ministránsaimnak 1.300.000-es szórású követőtáborból kell a kommentekben teljes intellektusuk szélességével az ellen a barbár szarfolyam ellen kiállniuk, amit nem kívánok senkinek egy ilyen cikk nyomán. Nem ponyva-témákban indítok vitákat, hanem például olyanokban, hogy szerintem nem jó dolog, mikor a csőcselék a gyerekét megölő anya halálát követeli, vagy hogy a Charlie Hebdo szerintem miért egy szuper lap.
Még csak nem is törlök annyi kommentet, mint amennyit ígértem, hogy fogok, mert nagyjából 10-ből 3-szor ha alámerülök a szarnak (és én is kommentelek), akkor következetes érveléssel és embertelen türelemmel arra a belátásra tudom bírni őket, hogy az érvalkotási módszereik nem érik el a humánum alsó küszöbét sem. Ilyenkor ettől változik a világlátásuk is, és hiszem, hogy egy picit jobb emberek lesznek (néha egy-egy komment is hosszabb ilyenkor, mint az eredeti cikk).
Iszonyatos meló, senki nem fizet érte, de az a három többet ér, mint a maradék hét, aki a kanapé akolmelegéből a fejemért üvölt közben. Volt már itt halálos fenyegetés, mindennapos a „de szét basznám a pofád atya geci, ki vagy????”, de a nekrofil pronyórokokónak vannak egészen szerteburjánzó kommentjei is, amik hosszas körmondatokban fejtik ki, micsoda véglény vagyok a véleményem miatt, és milyen (anális nemi erőszakban sem szegény, rút halállal záródó) sorsot érdemelnék (csak a sorrend nem mindig ez).

Ha ez így működne, Erzsi, én boldogan lekanyarítanék 100.000 könnyű lájkot, hogy odaadhassam neked. A kérdés az, hogy ha holnaptól neked kéne az egyébként elég markáns véleményeidet kimondani ez előtt a százezer előtt, biztos akkor is azt gondolnád, hogy olyan kurva jól jártál velük? Szerinted jó móka beleállni ebbe a szarviharba úgy, hogy egyébként szart se profitálsz belőle?
Értsd meg, kérlek, néha jobb az összetartó ötvenezer, mint az ezerfelé húzó egymillió háromszázezer, és ha egy baráti tanácsot elfogadsz, ne is törekedj erre az átkozott számra soha!

Tisztelettel és barátsággal: Tibi atya

Hogyan tovább innen?

Talán észrevette mindenki, hogy az utóbbi két évben a keményebb függőségemből kigyógyultam, és már csak alkoholista vagyok: a véleményem mentén alakuló lájkok a legkevésbé sem érdekelnek, ahogy a kommentmezőben elcsattanó halálos verdiktek sem. Nem a lájkok diktálnak, nem a kanapéból kitolt böfögés-fatvák („maragy a kapta fádnál”, „elkúrvultál”, „ez nagyon mellément”, „szégyen, hogy még te pofázol”, „megérte soros gyuri bácsinak/habonynak lefeküdni?”), hanem ÉN DIKTÁLOK MAGAMNAK.

A blogommal hosszú idő után újra ráéreztem arra a receptre, amivel egyszerre lehetek 5%-ig intellektuális, és 95%-ig suttyó, ahogy szeretem. Előbbi a blogon, utóbbi a mémekben, mert a követőtábor változott, a recept változott, de az attitűdöm romlatlan romlottsággal a régi, és csak így tudok gondolatokat injektálni egy olyan közegbe, ami egyébként azoktól teljesen mentesen vegetál. Jöhet kormány, ellenzék, Norbi, Oravecz Nóra, geci kiadók, gendernácik, femitálib vaginális fundamentalisták, homofób vadállatok, olyanok, akik szerint én vagyok az, önjelölt libsi művészek, gyászkufárok, borsznob ficsúrok, konteósok és az internet valahány sötét odvából előavászkodó véres ondót hányó strigák, mert ezeket a bugyrokat mind megjártam én is, minden létező szennyben kéjesen dagonyáztam, romlottabb ennél már nem lehetek, és kész vagyok rájuk.

Te, aki eljutottál idáig, és még olvasod, jegyezd meg egyszer s mindenkorra: egy lájkot adtál nekem, nem pedig harminc ezüstpénzt, amivel kilóra vásároltál fel! Próbálták már mások is, nálad többet is ajánlottak, de nekik sem adtam el magam, és neked sem fogom. Dicsértessék! 

Újra itt, basszátok meg!

Tibi atya
2017.06.15.

A törlésemet követő kommentszekciók Áder Jánosnál is ékesebben árulkodnak a magyar közbeszéd állapotáról. Ahogy sejteni lehetett, megindult a találgatás. Vajon a Fidesz töröltetett a kormánykritikus tartalom miatt? Soros intézte el, mert túl sokat szívattam a szélsőséges feministákat? – a két leggyakrabban emlegetett lehetséges ok közül egy harmadik valósult meg.

Azért függesztettem fel saját kezűleg az oldalamat, mert ki akartam próbálni, milyen érzés honatyáink kommunikációs paneljait csattogtatni, miközben az egész média az általam generált hazugság miatt, valójában egy teljesen jelentéktelen üggyel foglalkozik. Ezeket a szarokat hazudtam mindenkinek. Ismerősek valahonnan?

„Dolgozunk az ügyön, igyekszünk minél hamarabb tájékoztatást adni.”

„Nem szeretnénk elhamarkodott találgatásokba bocsátkozni, egyelőre a legjobb, amit tehetünk, hogy várunk.”

„Egyelőre nem tudjuk mi áll a dolog hátterében. Mindnyájunk közös érdeke, hogy mihamarabb kiderüljön az igazság.”

(profi tájékoztatás bazmeg, mikor lehetek már szóvivő?)


Be kell vallanom, az első fél órában viccesebb volt, mint középsuliban ellopni a tesitanár kinti cipőjét, a másodikban még azért tartott az első hatása, a harmadikban már kicsit fárasztó volt privát üznetekben és közleményekben hazudozni újságíróktól a személyes ismerőseimen át mindenkinek, a negyedik kifejezetten szar periódust viszont egy ötödik, határozottan nyomorúságos követte (itt már a saját anyámnak is hazudnom kellett).

Tehát így élnek ezek a tetvek. A hazugságaink öngerjesztő folyamatokat indítanak be bennünk, amik először a teljhatalom mámorával kecsegtetnek, a média húrjait rángató bábjátékos mindenható szerepében. Azonban erre a kőkemény drogra nagyon hamar kialakul a tolerancia, a hozzászokás. Ezért kell olyan új módszert találni, amivel bizsergetni tudják a jutalomközpontjukat, és erre nincs hatékonyabb elterelődrog, mint a pénz. Van kérdés, hogy miért lopnak tőlünk és miért mindig többet?

Mivel a pénz nem annyira tudat- mint lélekmódosító, a maréknyi hatalomdrogos teljesen tudatosan, felépített marketingstratégiával éli ki rajtunk gyógyíthatatlan függőségét nap mint nap. Nincs kórház, nincs iskola, nincs éhezők megsegítése egészen addig, míg ezen az újabb adag, az újabb négy év mandátuma nem múlik.

És hogy mi ebben a legnyomasztóbb?

Az, hogy annyira hatékonyak, hogy jelenleg az a hír, hogy törölték az én piás, suttyó oldalamat, több közösségi interakcióval bír, mint az, hogy egy négymilliós mélyszegénységgel bíró országban Polt lánya félmilliós fizetésért dolgozik az MNB-nél (Polt feleségének), hogy egy hónapig pótlóbuszok helyettesítik a napi negyedmillió utast szállító 4-6 villamost, hogy újabb úszóedzőt rúgtak ki pedofil-botrány miatt, hogy jelenleg hol tart a Sukoró-ügy vagy úgy en bloc bármi, ami ezzel ellentétben valóban közérdekű. Manapság ugyanis leginkább ezen, futballeredményeken és halálos tragédiák közvéleményre nem tartozó bulvárrészletein van kattintás. Kattintsatok már fontos, de nehezebben fogyasztható dolgokra is, basszátok meg!

Külön köszönöm, hogy a 24.hu nevű bulvárhírportál egy kiadósat turkált a zsebemben, és hírértékű információként közölte, hogy a Humbák Művek Kft. megduplázta forgalmát, és tavaly 32 milliós bevételéből adózás után 9 millió maradt. A  pöcsrotor-meghajtású valósághsow kedvelők élet és irodalma ezzel akaratán kívül is fontos dolgokat közölt: még mindig kisvállalkozás vagyok (mert Tibi atya csak a pénzről szól), és szakadt krimótulajként is jobb adóalany, mint bármelyik faszomsetuggyahol offshorozó, kötvényes honatyánk.

Boldog nyomort és boldog hatalmat mindenkinek osztályrésze szerint, mert amíg erre a jelenségre a média politikai oldaltól függetlenül nem fektet nagyobb hangsúlyt (a mindenkori hatalom nem fog), mindkettő ugyanígy fogja megkeseríteni az életünket!

Ja, és még valami: dicsértessék, faszfejek!

Ezt csak az áldozatokért teszem!

Tibi atya
2017.06.10.

Attól tartok, a világ nincs tisztában a jótékonyság fogalmával. A jótékonyság azt jelenti, hogy én rendelkezem valamivel, ami az enyém, de másnak arra nagyobb szüksége van mint nekem, ezért lemondok róla az ő javára, mert önzetlen vagyok. Ez a jótékonyság, és itt a jól értelmezhető határa. Átlépni ezt, és reklámot csinálni ebből már nem jótékonyság, hanem a nyilvánosság filléres felvásárlása. Elegen haltak meg, most akciós az elérés, most kell bevásárolni!

Mikor egy dollármilliomos popsztár kiáll a szélesebb közönség elé, hogy elhitesse, erre a koncertre azért van szükség, mert adakoznunk kell egy terrortámadás áldozatainak és a hozzátartozóinak, érzem, ahogy a gyomorperisztaltikám rükvercbe kapcsol, mert ettől okádnom kell.

Mennyire kell profitéhes tetűnek lenni ahhoz, hogy valaki ne lássa, ezeknek az embereknek most nem pénzre van szükségük? Az eddig is volt nekik, hiszen a lányaik egy olyan előadó koncertjén haltak meg, ahol a legolcsóbb jegyek átszámítva 12000 forint körül mozognak, nem beszélve arról, hogy akik követték az Ariana Grande által diktált trendeket, azoknak a műszempillájuk is háromszor annyiba került, nem számolva a márkás ruhákkal és kiegészítőkkel. Nem anyagi támogatás kellett volna most ezeknek a szerencsétleneknek.
A hozzátartozóknak arra (lett) volna szükségük, hogy tiszteletben tartsa a világ a gyászuk intimitását, és hagyja őket megélni csendben, bulvárhiénáktól mentesen a tragédiát, hogy megpróbálhassák feldolgozni a feldolgozhatatlant. Csakhogy a humánumnak erre az alapvető igényére nem terjed ki a média, Ariana Grande és szponzorai jótékonysága. Noha a hozzátartozóknak egyértelműen semmi szükségük most Ariana Grande-ra, a popsztárnak annál nagyobb szüksége van rájuk, hogy a másodvonalas rajzfilmes ismertségét valódi világhírré kamatoztassa. Egy kibaszott befektetés, amibe most éri meg pénzt tolni, mert a vérnél dinamikusabb növekedést semmi sem hoz.

Ami ennél is jobban felháborít, hogy a cukorbevonóval tálalt döghúspromót nem csak könnyes szemekkel nézi végig a világ, hanem egyenesen részt követel magának belőle. Az összes nagyobb külföldi, de még a hazai lapok egy része is mohón falta a nézettséget, és szomorú szmájlik százezreit gyűjtötték be, miközben úgy tálalták, mintha a Spotify által szponzorált esemény a humánum diadala lett volna a borzalmas vérzivatarban. Nem az volt. Egy modern tragédia lefordítása ment végbe a pop-kultúrán elkorcsosult piac nyelvére. Így ül tort a gyász felett a képmutatás.

Képzeljük el, milyen szívmelengető beszélgetés bontakozhatott ki Ariana Grande producere és a halott nyolcéves lány szülei között:

-        Mélyen átérezzük a fájdalmát! Fogadja ezt a csekélységet részvétünk jeléül!

-        Nekem nincs szükségem pénzre, a lányomat akarom.

-        Értjük, de őt nem tudjuk visszahozni.

-        Akkor kérem kapcsolják ki a kamerákat, és hagyjanak békén!

-        Asszonyom, Ön nem érti. A lányát senki nem hozhatja vissza, de itt van ötvenezer dollár! Kérem, gondolja át, mi a jobb: egy halott kislány vagy egy halott kislány ÉS ötvenezer dollár. Na ugye, ön felelős döntést hozott.  Mosolyogjon szépen a kamerába. Mármint sírjon!

Nem arról van szó, hogy nem lehet semmilyen ügyért adományokat gyűjteni, de senki nem érdemli meg, hogy a lánya halálát vagy traumáját letöltött lemezekben és youtube-nézettségben mérjék, azt pedig még kevésbé, hogy a sovány adomány sarca az legyen, hogy a tragédiájából bulvárkomformos látványshow-t csinálnak kórházi könnyekkel.

Ahogy az lenni szokott, a zseniális Charlie Hebdo már csinált is erről karikatúrát, amitől a világ hírességei megint egytől egyig elhatárolódtak. Most nem hozzájuk éri meg dörgölőzni, hanem Arianához. Olyannyira nem, hogy volt, aki ki is akadt azon, hogy ő kiállt ezért a lapért csak azért, hogy a lap sértegethesse őt (rettenetesen visszamaradott, konzumidióta tempónak tartom, ami egy alapjogért is csak akkor áll ki, ha az párhuzamban áll az ő ízlésével – igen bazmeg, azért álltál ki, hogy még téged, a világ alfáját és ómegáját is sértegethessen, és erre kurvára legyél büszke, mert ez volt a legtöbb, amit életedben megtettél, még akkor is, ha öntudatlanul).

Az Egyesült Királyságban a tudományos célokból elkövetett temetői hullarablás már a tizennyolcadik században is legális volt, de akkor a közvélemény megköpködte azokat, akik csinálták. Az ha morálisan kifogásolható volt is, legalább egy nemes cél, egy magasabb jó érdekében történt. 2017-re ugyanott minden a visszájára fordult: a cél a legaljasabb lett, miközben a média szponzorokkal karöltve von dicsfényt a halottak kifosztói köré. 

9 dolog, amit SOHA ne mondj egy nőnek

Tibi atya
2017.06.08.

Kivéve persze, ha fétised, hogy orbitális pofonokat kapsz visszakézből. Figyelem, kipróbálás csak saját felelősségre! 

1. Wow, nem is tudtam, hogy valaki használ még póthajat. 

2. Tinderen azt hittem a 165 a magasságod, nem a súlyod.

3. Nem semmi a bajszod, mindig is ilyet szerettem volna.

4. Bocsi, összekevertelek valakivel, azt hittem egy jó csaj vagy.

5. Nagyon szép a hajad, mindig feketére fested a tövét?

6. Zavarna, ha beszélgetés közben a melleidet nézném?

7. Bocs, belőled jön ez a halszag?

8. Nem is nézel ki olyan rosszul, mint ahogy a barátnőid mondták.

9. Elnézést, uram.

"Miért posztol Tibi atya komoly témákról?"

Tibi atya
2017.06.03.

Szinte minden megosztóbb cikkemnél nekem szegezi valamelyik olvasó a kérdést, ezért időszerűnek érzem, hogy kifejtsem egy kicsit a miérteket.

A komoly cikkeim gyökerei 2015 január 7-ére nyúlnak vissza. Ekkor ismertem meg egy francia szatirikus lapot, amiről bevallom, előtte sohasem hallottam. Charlie Hebdo-t (A heti Charliet) először akkor olvastam, amikor emberek millióihoz, talán milliárdjaihoz jutott el a híre, hogy az Al-Kaida jemeni szárnya lemészárolta a fél szerkesztőséget.
Végigsöpört a világon a Facebook-képmutató kampánya, a „Je suis Charlie”. Nem sokkal később persze ugyanez a gyáva, szemforgató tömeg volt az is, aki előjött azzal, hogy „ezzel már nem szabad viccelni”, „ha ezzel viccelnek, ne csodálkozzanak, hogy ez történt” és egyébként is, hogy jön ahhoz Charlie, hogy mások vallásán és halálán nevetgél.
Erre mondta az egyik szerkesztőjük, hogy a fogyasztói társadalom neoliberális idiotizmusa nem ismer határokat: a tömeg úgy írta ki magára, hogy „én vagyok Charlie”, mintha csak valami márka volna, miközben a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy ki is az a Charlie és mit képvisel.

A merénylet után felszínre kapartam hitvány franciatudásom felidézhető maradékát, és meglátogattam Charlie oldalát.

„Charlienak semmi szüksége nincs Istenre vagy Wall Streetre, és Charlie boldogságához nem kell két kocsi meg három mobil”

A rövid krédó után tovább görgettem, és azt láttam, hogy a legegyszerűbb, legsuttyóbb mémek keverednek a felháborító szóviccekkel és az egészen igényes, de szabadszájú publicisztikákkal. Tovább böngészve pedig új hitvallás-szeletet találtam (ez azóta eltűnt, ezért emlékezetből írom):

„Ön bizonyára új olvasónk, és január 7-e után kezdett követni minket. Kérjük, értse meg, hogy a mi szatíránknak a karikatúra nem célja, hanem eszköze.”

Ekkor értettem meg, hogy a legprogresszívebb humorral van dolgom, ami annyira bevállalós, hogy nem csak Európában, de még az Egyesült Államokban sem született hasonló, beleértve a South Parkot is. Szerintük a humornak nem lehetnek olyan határai és szürke területei, mint a kegyeletsértés, ugyanis ezeket elhazudni ebből a világból, és kifarolni előlük nem csak képmutató, de gyáva is. Charlie elvei szerint az sem baj, ha ezen tömegek háborodnak fel, hiszen vannak olyan jelenségek, amikre ez a helyes reakció, nem pedig a nevetés.

Mikor a víz partra sodorta Aylan holttestét, és a hetilap képregényt fabrikált belőle, trendszerű felháborodási hisztéria söpört végig a világon. Az egyik szerkesztő erre sztoikus nyugalommal ezt nyilatkozta: „szégyen és gyalázat, hogy a fogyasztói társadalom szarik rá, mivel jár a nyugati jólét hedonizmusa, és egy halott gyermek kell ahhoz, hogy pár médiapillanatra öntudatra ébredjen. Ami ennél is aggasztóbb, hogy még ilyenkor sem a jelenség zavarja, hanem az, ha valaki elkészíti ennek a karikatúráját. Létezik ennél alávalóbb képmutatás?” – ezzel pedig mélységesen egyetértek.


(Majdnem összejött... REKLÁM! Két gyerekmenü egy áráért!)

A South Park készítői is fogalmaztak már meg markáns és megbotránkoztató véleményt, de sosem ennyire tisztán. Mindig Stan, Kyle vagy Cartmen szájába adnak egy álláspontot, amit a groteszkbe illeszkedve, humorosan a karakterekhez rendelnek. Ők maguk a háttérbe húzódnak, és ennek pontosan az az eredménye, hogy a részeket egy jó kis nevetéssel, valódi konfrontáció nélkül zárjuk. Ezt az egyezséget mondta fel Charlie a nézővel (olvasóval): lófaszt kell nevetned, botránkozzál csak meg szépen, mert most annak van itt az ideje! Akkor is ha ezzel nekem, a szerzőnek kell szembefordulnom veled, és akkor is, ha betörsz érte a szerkesztőségbe, hogy az életemre törj!

Annyival egészítettem ki Charlie ideológiáját, hogy míg ő nem ismeri (el) a humor határait, én azt mondom, hogy a szatírának még csak nem is szükségszerű eleme a humor. Ahhoz, hogy a saját szemszögünkből rávilágítsunk a társadalom hitvány degenerációjára (mely a műfaj lényege), elég egyszerűen leírni róluk a benyomásunkat a magunk szubjektív lencséjén keresztül, mert az amellett, hogy kizökkentő,  a legrosszabb esetben is felháborodást szül, ami sokkal inkább a normális reakció az abnormális körülményekre, mint a nevetés.

Tudom, hogy hiányoljátok a Humbák Hírügynökség napi híreit Humbák Ferivel és Drótos Karesszal, de egyre inkább az volt az érzésem, hogy bármennyire is szeretem őket, ha velük reflektálok az aktuális eseményekre, a mondanivaló elsikkad a szatírában, és olvasóimnak csak töredéke érti majd az üzenetet. Nem adtam hát többé az ő szájukba, vagy a cikket író láthatatlan narrátoréba, amit én gondolok.

Ki tudnék találni vicces sztorikat, de úgy gondolom, hogy amikor egy komplett társadalmat – honfitársaim millióit – tartanak médiakatatóniában, akkor nem erre van szükség. Lehet, hogy ez nem sok, de ennyit tudok tenni magunkért és azokért, akik a jövőnket eldöntő kérdések helyett a főműsoridőben arcukba tolt pöcsrotor hipnotikus forgatagába révednek a tudatlanság átkozott gondtalanságában. És ha a mérleg egyik serpenyőjére ezt a keveset teszem, a másikra pedig azoknak a százait (talán ezreit és később tízezreit), akik ezért leiratkoznak az oldalról, azt kell mondjam, megérte. Dicsértessék!

Bunkósági gyorstalpaló autósoknak

Tibi atya
2017.05.30.

Mindig is szerettél volna az a paraszt lenni, akit hazaérkezés után mindenki úgy emleget fel, hogy „ma is találkoztam egy gyökérrel az úton”? Zavar, hogy édesanyád nem csuklik éjjel-nappal? A középpontba akarsz kerülni, hogy mindenki rólad beszéljen? Te vagy az utak királya, és megérdemled, hogy ezt mindenki tudja?

Íme pár tipp, amivel garantáltan minden autós meg fog jegyezni hosszabb-rövidebb időre:

1. A gyújtás ráadása után tekerd le az ablakot!  A manuális indítás mellett jó hangosan, verbálisan is segítsd a motor beröffenését az „INDULJ MÁR TE GECI” többszörös elordításával.

2. Elindulás előtt győződj meg róla, hogy minden ablak le van húzva, és bömböl a hangszórókból valamilyen iszonyat fos zene. Pluszpontot érnek a C kategóriás báttyázós-kurvaanyázós „rapzenék” és az együtemes mulatós nóták.

3. Minden elindulásnál gondosan ügyelj rá, hogy még véletlenül se finom mozdulatokat használj. A kuplung-és gázpedált pedig úgy kezeld, mintha agyon akarnál taposni egy konditermi kukákban talált szteroidos fecskendőn meghízott csótányt! Hadd csikorogjanak a kerekek, és bömböljön a motor!

4. Végig reflektorral, de legalább ködlámpával közlekedj még fényes nappal is, így megtudják az egyszerű, halandó szembejövők, kivel van dolguk!

5. Ha valaki előtted a sebességhatárnál akár 0.001 km/h-val is lassabban halad, dudálva és villogva állj be a seggébe, és úgy késztesd nagyobb iramra!

6. Az indexet sose használd! Még a végén kiégnek benne az izzók, aztán ki fogja cserélni, majd az asszony?! Csak akkor hozd működésbe az irányjelzőt, ha a „négyesindexszel” megállsz valahol.

7. Ott parkolj, ahol szeretnél. Mozgássérült parkoló? Kitűnő! Biciklisáv? Neked találták ki! Buszmegálló? Mi másért építették volna?! Pluszpontot ér, ha úgy állsz be egy helyre, hogy a felfestéseket magasról leszarod, és más már nem tud melléd/eléd/mögéd állni. Még a végén meghúzzák a kocsidat a gyíkok. Ultimate bonus: belógsz a sínekre, és a villamos nem tud közlekedni tőled, amíg arrébb nem gurulsz.

8. Ha várakozik előtted valaki a piros lámpánál, és úgy érzed, hogy kurvára ideje már, hogy zöldre váltson a lámpa, dudálj! A levegő rezgései tudományosan igazoltan segítik a zöld jelzés felvillanását!

9. Mindig a belső sávban menj. Hiába a városi párhuzamos közlekedés, ott is. A tömött sorban úgyis könnyebb előzni a záróvonalon át. A belső sáv a csúcsragadozóké, tehát a tied. Cammogjanak a gyengék a külsőben!

10. Mindig neked van elsőbbséged. Az elején kicsit nehéz lesz dudálva kanyarodnod (szigorúan index nélkül), de kis gyakorlattal belejön az ember. Kezdőknek elég, ha tülkölés helyett a nyitott ablaknál káromkodnak a gyalogosra/biciklisre/autósra.

11. Ha többsávos úton haladsz, gondosan váltogasd a sávokat! Irányjelzés nélkül, kiszámíthatatlan és hirtelen kormánymozdulatokkal a tökéletes. Ne feledd, egy mozgó célpontot nehezebb eltalálni. Pluszpont, ha a többieket satufékezésre készteted, és úgy hagyod le őket.

12. Az útkezelőt azért fizetik, hogy a szemetet szedje. Ezért ne vacillálj, hogy kibaszd-e a csikket az ablakon! A csokipapír és az energiaitalos doboz is ugyanúgy lebomlik, ha beszórod egy árokba, hiszen tanultad biológiából.

13. Mindig siess! Nincs olyan, hogy „megvárom, míg leparkol előttem” vagy „hadd menjen át ez a babakocsis nő a zebrán”. Ha időt adsz másoknak, úgy ők nyernek. Te pedig nem lehetsz második, nem azért születtél meg!

14. A buszsávot neked találták ki! A busz amúgy is megáll mindenhol, te meg végigbaszathatod rajta simán. Pluszpont, ha vészvillogóval megállsz rajta, amíg befutsz egy gyrosért a törökhöz.

15. Mobilozz bátran menet közben! Nem érsz te rá egész nap, hogy majd otthon nyugiban telefonálgass... A sporthíreket is 70-nél a belső sávban jó elolvasni, elvégre mi a rákért lenne a mobilnet, ha nem ezért?!

16. Legyen tökéletes a memóriád! Ha valaki véletlenül kicsit rád fékezett, vésd az eszedbe a köcsögöt, és leckéztesd meg. Gondolkodj azonnal a megtorlási opciókon, úgymint: káromkodás, dudálás, a kormány ráhúzása, megelőzés és satufékezés, stb…

És ne feledd, nem az autótól lesz tirpák valaki, hanem a viselkedésétől.
Kinek nem inge…

Ezért rohad az egészségügy

Tibi atya
2017.05.29.

A hazai egészségügy katasztrofális helyzetét gondolom nem kell bemutatni senkinek. Jut pénz mindenre, amire kell, aki pedig azt mondja, hogy nem kap elég forrást ez az ágazat, az pusztán nem látja át a rendszert. Kategorikusan kijelenthetjük: a kórházakat NEM KELL felújítani! Helyezzük csak egy pillanatra górcső alá a balkáni egészségpolitikát, amely országunkban működik. 

A hanyatló Nyugat-Európában rengeteg pénzt tolnak az oktatásba és az egészségügybe, ugyanis a társadalom termelékenységének alapja a humán erőforrás, így a jó életminőségű és egészséges emberek egy erős társadalom alappillérei. Ők ezt úgy oldják meg, hogy világszínvonalú kórházakkal, klinikákkal és egészségügyi centrumokkal rendelkeznek, így hatékonyan tudnak gyógyítani minden kialakult betegséget, hogy a páciens minél előbb visszailleszkedhessen a társadalomba GDP-t lapátolni.



Egyből meggondolja az ember, hogy véres gennyet fosson-e, ha ilyen fajanszra kell ráülni

Magyarország a megelőzésre helyezi a hangsúlyt. A kormány mindenkori egészségpolitikája az elrettentés erejére alapoz. Ez az az ország, ahol kurvára nem akarsz bekerülni a kórházba. Nemes egyszerűséggel mindenki egészségtudatosan próbál élni, mert tudja, hogy ezekben az ún. egészségügyi intézményekben csak sokkal rosszabb lesz a helyzete.


Mari néni boldog, mert amióta 22 ezer forint a nyugdíja, a kórházban végre otthonosan érzi magát...Képzeljük el, milyen diszkomfortérzete lenne egy vakító fehér, patyolattiszta Stuttgarti klinikán!

Ha csilli-villi, ultramodern kórházba kéne befeküdni, ahol finom, tápláló és egészséges a kórházi menü, képzett szakorvosok és ápolók garmadája teszi fel a mindennapjait a gyógyulásunk érdekében, ahol a nozokomiális fertőzések nem szedik nap mint nap az áldozatokat...Ugyan...Mégis ez milyen elrettentő erővel bírna? Hát alig várom, hogy beteg legyek Németországban! Feleslegesen kidobott pénz ez a rengeteg felújításra, az orvosi eszközök korszerűsítésére, hogy a személyzet hatalmas bérköltségeiről már ne is beszéljünk.


Inkább rohadjon rám az egy hetes koszos izzadtság fél napnyi tűző napon való üveggyapot-pakolás után, minthogy ide járjak fürdeni


Ha az orvosi szoba így néz ki, az orvosok is kiégettek, morcosak, kedvtelenek lesznek egész nap. Ennek egy célja van: hogy bunkók legyenek a betegekkel, így ők még inkább utáljanak kórházba járni! Ki van ez találva...


Száz szónak is egy a vége: mindenki láthatja, hogy bár kicsit unortodox Magyaroszág egészségpolitikája, de működik!
Ebben az országban minden rendben van.


(A bejegyzés nyomokban szarkasztikus elemeket tartalmazhat! A képek csupán illusztrációk.)

Dicsértessék!

Ezeket a cikkeket olvastad már?