Bocsánatkérés

Tibi atya

Ministránsom írása, és bocsánatkérése:

Az elmúlt hetekben történt valami a Humbák Klubban, amire nem vagyok büszke, de mivel sajnos most már ez is a valóság része, kénytelen vagyok együtt élni vele, és írni róla:

Szombat este, tíz óra, battyogok haza a Humbák Művekből néhány ételhordóval egy kis esti nyuggerkedésre, mikor egyszer csak az utcán utamat állja 30-40 kora középkori nomád harcos. Nem, ez nem egy szürreális novella alapkonfliktusa, egy hagyományőrző csoport volt, akikkel kamaszkoromban én is sokat jártam előadni: imádtuk a történelmet meg a fegyvereket, ezért elkészítettük a saját cuccainkat korhű anyagokból leletek alapján, és jártuk a világot. Úgy éreztük, hogy amikor a vászonsátrak között valahol az Isten háta mögött a tűz körül vívunk, ökörködünk és piálunk, akkor amellett, hogy letűnt korokat modellezünk újra, valami egészen katartikus dolog történik velünk: leesik a vállunkról a civilizáció terhe, és szabadok leszünk.

Egyetemista korom első éveiben aztán győzött a civilizáció, és a felszabadult élet egyre inkább háttérbe szorult a felgyorsulttal szemben. Majdnem öt éve nem voltam már fellépni, és két-három éve nem is láttam a csapatot. Elég nagy volt az öröm, amikor újra találkoztunk. Kiderült, hogy a srácok a városban jártak, és a másik végéről jöttek gyalog, hogy meglátogassák a krimónkat. Oda a tanulgatós nyugger este – gondoltam - ha már ilyen rég nem találkoztunk és ezért ennyit utaztak, annyira ócskán hangzik, hogy ma pihenni meg olvasgatni akartam, hogy a levegőt, amit azért vettem, hogy ezt elmondjam, inkább kifújtam üresben.

Rövid séta után megérkeztünk a Humbák Klubba, ahol beültünk az egyetlen részre, ahol – gondoltam én – nem zavarhatunk senkit: a pincének egy félreeső alkóvjába, ahol még asztalok sincsenek, csak a földön ültünk, nagy kört alkotva, mint régen a tűz körül.

Ekkor szabadult el a pokol.

Többen nem oda ültek le, ahova kellett volna, hanem egy másik társaság asztalához, ahonnan csak többszöri kérésemre voltak hajlandóak eltűnni, és visszaülni az alkóvba.

A társaság néhány tagja (fontos, hogy nem mindenki, még csak nem is a többség, de sajnos kisebbségben is elég sokan ahhoz, hogy félelemkeltőek legyenek) hangos náci dalokba kezdett, zsidózott, karlengetett, lekerültek a felsőruházatok, átadva helyüket svasztikás, horogkeresztes pólóknak. Ha eddig enyhén szürreális a sztori, innentől egy groteszk rémálom vette kezdetét. Noha konkrét fizikai inzultus mások felé nem történt, a 40 fős nomád csapat egy kisebb neonáci frakcióval tarkítva már éppen elég sokkhatás volt annak a hasonló méretű társaságnak, akik a pincében épp szülinapot ünnepeltek volna. A korabeli ruhákba öltözöttek közül többen újra leültek az asztalokhoz, csak többszöri kérésre álltak fel onnan, akkor is csak válogatott szitkok kíséretében, amik szintén nem voltak mentesek a harmadik birodalom megbélyegző zsargonjától. Ezt tetézte, hogy nemre és korra való tekintet nélkül voltak bunkók mindenkivel, valaki egy lányt is csak többszöri "nem" válasz után engedett tovább, mikor elutasította az italmeghívást (erről utólag, több levélváltáson keresztül értesültünk, ha ez a helyszínen eljut hozzám, ott baszunk ki a picsába mindenkit).
Nagy nehezen sikerült mindenkit ismét visszaterelni az alkóvba, és a zene is felcsendült, amiért én ott – a legőszintébb bánatomban, hogy nem húztam haza olvasni a picsába – állati hálás voltam, hiszen a náci rigmusok így belefulladhattak az aktuális trash-trendekbe. Néhány környi tánc (koordináció nélküli pogószerű izé) után azonban ismét sajátosan vad játékkal tornászták fel azon kevesek vérnyomását, akik az eddigi történések dacára a pincében maradtak: leültek egymással szemben, és kő-papír-ollóval eldöntötték, ki adhat pofont a másiknak. Két menet közben birkóztak és a földre vitték egymást, ami az este folyamán sokszor előfordult.
Nos, felmerülhet, hogy mi a probléma azzal, hogy két náci kölcsönös beleegyezéssel egymást baszkodja pofon. Leszámítva egy csipet szekunderszégyent, ahogy végignéztem egy csapat furán borotvált hajú srácon, akik inkább hasonlítottak az Éjjel-nappal Budapest be nem válogatott jelöltjeire, mint bármire, ami a történelemben valaha is azelőtt előfordult, szerintem az égvilágon semmi. Vannak azonban, akiket ez felkavar, akiknek kifejezetten traumatikus végignézni, ahogy emberek egymást pofozzák, kancsókat törnek, miközben felborulnak és elvágják a kezüket a szilánkokkal. Bármennyire nem tartozom közéjük, kénytelen vagyok belátni, hogy nekik van igazuk, pláne akkor, amikor nem egy pusztai máglya körül folyik a hobbibarbárkodás, hanem egy belvárosi krimóban. Azért nem basztunk ki senkit, mert a társaság nagyobb, de csendesebb fele, ha a korhű ruhák miatt nem is volt jól elkülöníthető a kisebb, de hangosabbtól, nem csinált semmit, viszont vagy együtt baszom ki őket, vagy együtt engedem, hogy maradjanak. Az utóbbi mellett döntöttem, és inkább bent maradtam, hogy az addigiaknál nagyobb probléma ne forduljon elő, nehogy nekem verekedni kezdjenek másokkal is (ilyesmi végül nem is történt, hál’ Istennek a kísérlete sem merült fel). 
Nem tudok megnevezni más felelőst azért, hogy ez a helyzet kialakulhatott, mint saját magamat. Kénytelen vagyok belátni, hogy hibáztam, elbasztam egy társaság buliját, akik a vendégeink voltak. Sajnálom, és nincs de. Tetézi a helyzetet, hogy a lenti társaság, mivel lefoglalta az összes asztalt a pincében, azt hitte, hogy zártkörű a rendezvény, noha a táncteret szombaton a legritkább esetben zárjuk le. Azonban a félreértés vitán felül emiatt is minket terhel, hiszen erről nekünk kellett volna pontosabb tájékoztatást adnunk.

A jogosan vérig sértett vendégek annyit kértek tőlem, hogy írjam le a véleményemet a jelenségről (mármint a nácizmusról), és a jövőbeni politikánkat ezzel kapcsolatban:

Mivel kamaszkoromban nekem is szükségem volt egy világnézetre, ami keretet adott az általános haragnak és kilátástalanságnak, amit akkor éreztem, magam sem voltam mentes ezektől a szélsőségektől.  Mai fejjel a leghatározottabban berzenkedem mindentől, ami a polgári demokratikus renddel nem összeegyeztethető, legyen az nácizmus, a marxizmusnak bármilyen békésnek hazudott, valójában bolseviki gyakorlatba torkolló formája, vagy a fennálló rezsim, de ez nem volt mindig így. Ennek ellenére kifejezetten zavar azoknak az embereknek a hozzáállása, akik valaha szélsőségekben hittek, aztán utána kinőtték, és kizárólag az önreflexió teljes hiányában képesek viszonyulni az egykori önmagukhoz: elítélni képesek csupán, és azokat is, akik úgy gondolkodnak, ahogy egykor ők maguk.

Kommunikációs szempontból mindenképp könnyebben kivitelezhető volna kimondani, hogy elhatárolódom ettől, azonban ennek a mondatnak az elsődleges célja mindig is a felelősségkerülés volt. Nem akarom azt a legegyszerűbb, és pillanatnyilag legkockázatmentesebb álláspontot választani, ami részben felel azért is, hogy léteznek azok a szerencsétlen barmok, akik tényleg identitásukká kovácsolták ezeket a szélsőségeket.

Tudom, hogy a nácizmus és az antiszemitizmus olyan témák, amiket a média annyira érzékenyre dörzsölt a múlt század második felétől a mai napig, hogy objektíven beszélni róluk, a jelenségeit megfigyelni még most, egy új évezredben sem szabad, hiszen bármi, ami nem cseng össze az ezzel kapcsolatban kialakult kánonnal (a totális elutasítással), már a kérdés szintjén is főbenjáró bűn. Mivel minden trauma akkor kezelhető, ha beszélünk róla, és nem csak a hozzá kapcsolódó sérelmekről, úgy érzem, ki kell mondani, az eset, ami most megtörtént a Humbák Klubban, nem egyedi. Vidéki italmérésekben naponta történik meg szerte az országban, és a legkevésbé sem az elutasítás erre a helyes válaszreakció.

Azt gondolom, hogy azok a srácok, akik bebaszva, két okádás között karlengetnek, zsidóznak, Kárpátiát zengenek, István a királyt, majd a következő trackkel már azt, hogy az éjjel soha nem érhet véget, nem valódi nácik, bármilyen pólót hordanak is. Attól, hogy valaki visszagravitál ahhoz a rendkívül egyszerű, gondolkodás alól felmentő, monolit világképbe, ahol mindent ketté lehet bontani a tiszta vérű népfajokra, és azokra, akik őket elválasztják a tökéletes létállapottól, még nem lesz náci, csak kibaszottul éretlen, primitív trash-kalandor, aki felnőttkora ellenére gyermeki sémákra, jóra és rosszra, pusztítóra és megmentőre osztja a világot.

A freudi pszichoanalízis „regresszió” néven ismeri ezt az énvédelmi mechanizmust: ez azt jelenti, hogy bizonyos helyzetekben úgy viselkedünk, mintha az életünk egy korábbi, éretlenebb állapotában lennénk, mert így mentesülünk a jelenlegi felelőssége alól. Megvan a csaj a munkahelyen, aki elkúr valamit, majd úgy kezd vihorászni és mézesmázaskodni a főnöknek, mintha egy tizenhat éves picsa adagolná be az egyes témazárót az apjának? Nos, ezek a srácok bizonyos tekintetben pont ugyanilyen éretlenül kezelik az életük konfliktusait: vannak kérdések, amikkel képtelenek anélkül szembenézni, hogy visszasüppednének abba a szellemi védettségbe, ahol nincsenek gondolkodásra kényszerítve, mert az ösztönvilágukból a gondolkodás felelőssége alól felmentő virtust faragtak. Ennek a külső jegyei ugyanúgy megmutatkozhatnak karlendítésben, mint farokpörgetésben vagy bosszúpornóban az interneten, belül viszont minden esetben az éretlenség, az igénytelenség és a saját világkép kidolgozatlansága, illetve teljes hiánya áll.

Mi a megoldás?

Leginkább az, hogy felrúgjuk azt a mémet, miszerint elég ettől elhatárolódni, kihúzzuk a fejünket a seggünkből, és észrevesszük, hogy ez jelenleg a magyar rögvalóság integráns része, és az is marad, amíg nem változtatunk a felé irányuló viszonyunkon. Ha elfogadjuk, hogy pusztán azért, mert ugyanazon a nyelven beszélünk, felelősséggel is tartozunk egymásért, akkor ez nem is lesz olyan nehéz. Mindamellett, hogy újra bocsánatot kérek az érintettektől, az egyetlen, amit érdemben tehetek utólag, hogy a jövőben több olyan írásban és programban segédkezem, ami abban a szellemi térben támadja ezeket a szélsőségeseket, ahol léteznek, és leszámol velük.

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/46304/pics/lead_800x600.png
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?