Ezt ajánlom motivációs-trénerek helyett!

Tibi atya

Ez a poszt reklámot fog tartalmazni, azonban mentségemre szóljon, hogy szívességből csinálom, és azért, mert amit reklámozok benne, azt jó dolognak tartom. Remélem, mikor rábukkansz, nem okoz nagy sokkot.

Sokszor kérdezték már tőlem, hogy boldog vagyok-e, és tudom, hogy a női magazinok, a trénerek meg Csernus elvárásainak megfelelően erre egyetlen második gondolat nélkül kéne rávágnom, hogy igen, különben biztos nem is vagyok boldog, mert aki boldog, nem kételkedik a boldogságában. Fura egy gondolatmenet ez: Sziddhárthának évekig kellett elmélkednie, mire mesterei tanait újra és újra megkérdőjelezve megvilágosodott és Buddha lett, de még Jézus Krisztust is többször megkísértették, és szüksége volt egy csomó imára (tudati elmélyülésre), hogy Hegyi beszédében aztán el tudja mondani mind a nyolc boldogságot. Ha nekik ekkora utat kellett bejárniuk, én hogyan tüzeljem a választ csípőből erre a kérdésre anélkül, hogy egyáltalán elgondolkodnék rajta?

Honnan tudom, hogy amikor teljes az öröm és már tényleg nagyon jó, az már a boldogság-e, vagy van-e annál is jobb állapot, amit én most nem ismerek, és csak az számít boldogságnak? Mi a boldogság? Egy kiegyensúlyozott elme nyugodt pihenése? A kristálytiszta belső tudat felszínén hullámzó érzelmek és hangulatok kisimulása? A lélek nyugalmi helyzete? Rádöbbenni, hogy mi a világ törvényszerűségében betöltött szerep, amiben az ember egyszerre és egyenlő mértékig szolgálhatja a világot és magát? Az arany út, ami középen húzódik, vagy a tudat szabadsága, ami elvisz a gondolkodás egyik szélétől a másikig, és ahol nem annyira e két végpont számít, mint a köztük tett utazás flow-ja? A szükség kielégülése? A szükség hiánya?

Azért nem szeretek válaszolni erre a kérdésre, mert sokszor úgy érzem, hogy bár maga a szó valóban valami szépet jelent, az ember nem tud mit kezdeni egy olyan fogalommal, amiről sem ő, sem más nem tudja megmondani, hogy pontosan micsoda. A boldogság trükkösebb szubjektum, mint bármilyen érzéklet: valahányszor megpróbálunk sokunk boldogságszubjektumából objektumot vonni, ugyanabba a falba ütközünk. Nem sorba rendezhető, nem számszerűsíthető, nincs átlaga, ezért viszonyítási pontja sincs. Mi viszont társas lények vagyunk, ami azt jelenti, hogy személyiségzavar híján szükségünk van más emberekre, akikhez igazodunk. De ha ebben, ha a legfontosabb kérdésben nem tudunk, mert ők sem tudnak, és nincs közös pont, akkor mit csináljunk? Mihez viszonyítsunk, merre menjünk? Üldözzük, ami nincs? Keressük, kutassuk, halmozzunk élményeket, míg meg nem leljük, majd legyünk kibaszott frusztráltak, mert lehetetlennek érezzük?

Ebbe a dilemmába rengeteg kufár pofátlankodik be, akik szeretnének rávenni minket a hajszára, akik jó pénzért paripát árulnak, amire felülve gyorsabban elérünk oda, amiről azt sem tudjuk, mi és hol van. Mi is lehet jövedelmezőbb biznisz, mint olyannak hazudni a boldogságot, amilyen az nem, és belógatni marharépaként a frusztrált proliknak: ez még nem az, de már majdnem, csak hajts érte keményebben, hát olyan közel van! 2018-at írunk, és úgy tűnik, a világnak nincsenek többé prófétái, akik ezeket a kufárokat kiűzzék a templomból.

Jó hírem van, vannak. Kevesen, de vannak. Laár András ilyen. Nem Krisztus, nem Buddha, de valaki, aki segít közelebb kerülni hozzájuk.

Ez nem egy rövid videó, de – és itt most olyan szavakkal kell élnem, aminek a valódi erejét a trénerek már sajnos ronggyá trollkodták – ha minden ember megnézi az országban, boldogabb nemzet leszünk. Igaz, nem leszel tőle hatékonyabb humánerőforrás, és még az értékesítők gyémántszintjét sem fogod elérni tőle, de a boldogság kérdését új fénybe helyezi.

Mikor megszólalna a belső szirénám, és az instagramra tévedve felvisítana a fejemben a szorongás, a fogyasztási hisztéria, és a hazug ingerek által hangolt kényszergondolatok, hogy

ittsemjártammégsohadekurvavagányvitorlásbaszkiilyencipőnekemiskelltudomhogygázakocsikormányánlefotózniaz

óráskezemdemégígyishogytudomkurváraszeretnékolyankocsitmegolyanórátdekurvajólennehaénisolyannőtdughatnék

mintezatengerpartipuncilövökegyjólárnyékoltszűrősképeténisháthaelhiszikhogymindigilyenkockásdeúgycsinálomhogy

lácconazalsógatyámcímkéjehogyapicsábalehethogyhuszonéveskoromvégéremégmindigcsakittartokmárjóvalelölrébbkéne,

akkor a nyugtató gondolat a fejemben Laár András hangján szólal meg:

„játszhatjuk ezt, játszhatjuk ezt! És ugyanúgy idegeskedhetünk, mint amikor a ki nevet a végént játsszuk, és azt mondjuk, hogy én vagyok a piros, te vagy a zöld. És akkor egymással megyünk, és kiütjük egymás bábuját – te szemét, kiütöttél már majdnem ott voltam a célnál, és kiütöttél! Hát azért is csak akkor ideges az ember, ha elhiszi, hogy az az ő bábuja! Ha elhiszi, hogy neki tényleg be kell mennie a célba… Há’ de miért kéne bemenni a célba, gyerekek?”

Ugyan nem vagyok különösebben jártas a buddhista filozófiában, és meditálni sem tanultam meg soha ebben az értelemben, de Laár Andrásnak hála egyre többször fordul elő az életemben az az állapot, amikor néha egy kicsit ledobom az ékszíjat, a posztolást, az írást, a kocsmát, a fiszt meg a faszt, és megszűnök piros bábunak lenni a játékban. Ilyenkor, letekintve a zsúfolt asztalra, amin a kinevetavégén-tábla van, mindig elcsitulnak az idegeim, leszarom, ki nevet a végén, és tűzszünetet kötök azzal a világgal, ahol nem fogom megfarkalni a(z összes) csajt az instagramról, nincs BMW-kormányom, nincs órám, nincs budai lakásom és nincsenek tengerpartok a szelfin a hátam mögött. Ez nagyobb nyugalmat ad, mintha azt pedzegetném, hogyan szerezhetném meg mindezt, vagy mintha már megszereztem volna, és azon morfondíroznék, hogyan szerezhetnék valami mást a táblára, ami innen nézve teljesen felesleges.

Na, és most még egyszer: hogy boldog vagyok-e? Leginkább akkor vagyok boldog, ha teljesen átadom magam ennek az állapotnak, és elfelejtem még a kérdést is feltenni, mert a tábla helyett kizárólag azokon fixálódnak a gondolataim, amik számomra fontosak. Nem mondom, hogy az életemben mostanában annyira gyakori az a kiüresedett, enyhén zsibbadt nyugalom, ami ezzel jár, mint szeretném, de a tudat, hogy képes vagyok rá, hogy egyáltalán létezik ilyen, a hajtásból is picit nyugodtabb hajtást csinál a mindennapok feszkójában.

Mivel ezek a gondolataim tényleg Laár Andrásnak köszönhetők, és úgy gondolom, mindenkire ráférnek a lelki nyomorhoz vezető vállalati motivációs panelek helyett, úgy döntöttem, hogy hozzásegítelek titeket és őt is egy kölcsönösen előnyös találkozáshoz:

Laár András kevésbé ismert, de mindig kiváló, régiúj formációja, a Kamara Rock Trio február 3-án fellép a József Attila Művelődési Házban. Játszanak egy csomó olyan zenét, ami nem azért alter, mert nem értjük, de a "művész" előtag már túl fennkölt lenne, hanem azért, mert úgy mesélnek nekünk a világról, hogy közben nem maradnak egyetlen műfaj keretei között sem. Mondjuk ezt nehéz is elvárni egy rockzenész, abszurd humorista, buddhista paptól! Költözzön egy kis Laár-hang a Ti fejetekbe is a sok motivációs agymosás helyett! Jegyeket itt tudtok venni, remélem találkozunk! Dicsértessék!

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/47707/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?