A Ripost fenyeget Kiszel Tünde miatt

Tibi atya

Kiszel Tünde e-mailben keresett meg, hogy nálam promózhassa naptárát, amire én az alábbi linken elérhető bejegyzésben reagáltam. Válaszomban kitértem arra, hogy Kiszel Tünde ma ismert, primitív karaktere nem pusztán egy mezei celeb, hanem ő a celeb, mint archetípus. Kiszel Tünde nem egy iskolázatlan család elhanyagolt sarja, akit fiatal felnőttként a kereskedelmi tévék vettek gyámságukba, hanem valaki, akinek minden mentálhigiénés tényező a rendelkezésére állt, hogy a világot egy jobb hellyé tegye, ehelyett viszont ő saját, jelenkori magát művelte velünk. Családja ontotta az orvosokat, édesanyja tanár volt, ő mégis szent küldetésének tekintette, hogy a méltán dicső Kiszel névhez ne a koraszülöttek magyarországi intenzív ellátását rendeljük, hanem egy naptárat, amire ránézve az a gyomortájékot irritáló szégyenérzet fog el, amit a rivaldafényben elaggott médiamadámnak kellett volna éreznie, amikor ezek a képek elkészültek. Vélemény.

Ha a kilencvenes éveknek egy szimbólumot kéne találnom, az egészen biztosan Kiszel Tünde lenne: senki nem testesíti meg jobban a morális összeomlást, ami a hozzá fűzött reményeket húzta keresztbe. Kiszel Tündének ki volt kövezve az útja a katedra felé, ő mégis úgy döntött, hogy olyan magazinokban fotóztatja magát, amikre a Magyarországot keresztező román kamionsofőrök az osztrák határ tranzitzónájában várakozva verhetik ki. Szíve joga, valahol azonban mégis ez ennek a korszaknak a legfájóbb leckéje: a végtelen szabadság mámorító, de ha feltétel és minimális kritikai érzék nélkül élünk vele, annak könnyen az lehet a vége, hogy valódi értékek helyett csak a szőrös nemiszervünket és a banánmelleinket adjuk a világnak.

Kiszel Tünde sötét mementónak is éppen elég fájdalmas volna, a legrosszabb mégis az, hogy sosem halványult mementóvá: a mai napig teljes telítettségében fertőzi a nyilvánosságot ízléstelenségével. Ez a nő nem vett tudomást arról, hogy azóta, hogy valakik elkeseredett pillanataikban utoljára a képeire rejszoltak, eltelt két évtized. Rendkívül visszataszító, ahogy még 58 évesen is hasig kivágott dekoltázzsal, 10 centis műszempillával kelleti magát agyonsminkelve, annak ellenére, hogy ma már rajta és a szűk környezetén kívül aligha gondolja bárki is, hogy ez vonzó. Tündét nem valódi értékként, csak trash-ként fogyasztjuk. De miért?

Amikor röhögünk Kiszel Tündén, az az érzés fog el, mint akkor, amikor Beleznai Endre mutogatott olyan home-videókat a Csíííz c. műsorban, amin valaki elcsúszik, hogy együtt nevethessünk a nevetőgéppel. Kiszel Tünde a mi társadalmunk elcsúszása, a pironkodva elővett gyerekkori home-videó, amit ha egyszer voltunk is annyira éretlenek, hogy szórakoztatónak találjunk, ma már inkább csak arra jó, hogy valós szembenézés helyett kínosan nevessünk magunkon. Igen, amikor Kiszel Tündét kinevetjük, magunkon nevetünk, holott amikor rádöbbenünk, hogy micsoda értékromlást képvisel az életünkben, igazi, terápiára jellemző zokogásban kéne kitörnünk. Ennek a szembenézésnek és feldolgozásnak az eddigi hiánya okozza az öntudatlanul felszakadó nevetés mellé társuló kínos szégyenérzetet is.

Aggályosnak tartom, hogy nem Kiszel Tünde fenyeget meg perrel, hanem a kormány bulvárökle, a Ripost teszi ezt, mondván, vigyázzunk, mit írunk Tündéről, mert nagyon jó ügyvédjei vannak, és mindig pert nyernek. Mire föl perelne be? Becsületsértésért?

Ezúton jelzem, hogy a becsület szótári definíciója szerint az alábbiakat jelenti: „az erkölcsi szembenézés képessége (…) amikor egy személy képes felvállalni a felelősséget tettei következményeiért. Erkölcsi szilárdság, jellembeli tartás. Ragaszkodás a helyes tettekhez és alapelvekhez. A helyes és helytelen megítélésében mutatott kifinomult érzék.”

Azt hiszem, abszurd dolog becsületsértést emlegetni ott, ahol a becsülethez szükséges konzekvens értékeknek nyoma sincs. Meghurcolni valakit, aki a véleményével erre rámutat, maga a kafkai rémálom. És mi az, hogy nem személyesen, hanem egy kormánypárti médiumon keresztül érkezik a fenyegetés? Ezt mégis hogy képzeli?

Mindent elmond, hogy a bizalmas tanácsba oltott fenyegetőlevél csak bocsánatkérésre szólít fel, illetve a cikk törlésére, de ahelyett, hogy leírná, mely tartalmi elemei kifogásolhatók, csak zsíros pereket helyez kilátásba. Tehát még ő maga is egyetért azzal, amit leírtam, csak nem akarja látni. Nem szeretné, ha megindulhatna az a traumafeldolgozás, mert köszöni szépen, ő jól megvan a nyilvánosság traumájaként.

Ha Kiszel Tündéről nem lehet tényekre hivatkozva, véleménycikkekkel kimondani, hogy ő a kultúránk üledékes mocska, akit ráadásul mi magunk nem takarítottunk ki a kollektív tudatból soha, hogy aztán továbbra is feldolgozatlan traumaként nyomasszon minket, akkor mi lesz a következő? Nem lehet leírni, hogy az ég kék, a fű zöld, a hasig szőrös pina pedig már akkor sem volt ízléses, amikor a kelet-német videókon sportzoknis-edzőcipős prolik élvezték tele leszakadt kanapékon?

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/47829/pics/lead_800x600.png
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?