Ne kovácsoljanak a feministák politikai tőkét a megerőszakoltakból!

Tibi atya

Antoni Rita feminista gendermozgalmár a 24.hu-ra írt véleménycikkében ítéli el, hogy a kormánymédia kettős mércét alkalmaz a nemi erőszakkal kapcsolatban: amennyiben migráns követi el, sokkal drasztikusabban fogalmaznak, mintha ugyanazt a bűncselekményt magyar sportolókkal kapcsolatban vélelmezzük. Természetesen egyetértek vele abban, hogy az erőszak az nettóértéken kezelendő erőszak, és abban is, hogy minden esetben a legalaposabb kivizsgálás szükséges. A szalmabáb-érvelés vádjának elébe menve leszögezem, nem célom vitatni Antoni Rita cikkének feljebb tisztázott alapállításait, csupán olyan gondolatokat szeretnék kiemelni belőle, amik akkor is rendkívül károsak, ha van, amiben egyetértünk a szerző fő gondolataival. Antoni többek közt amellett érvel, hogy a nemi erőszakról szóló diskurzust nem szabad a politikai szekértáborok mentén tematizálni (ebben persze egyetértünk), csakhogy egy-egy jól odaszúrt gondolattal mégis pontosan ezt teszi. Nézzük, hogyan!

1) „Az esetleges magyarázkodására senki sem volt kíváncsi, nem kapott a médiában mosakodási lehetőséget sem ő (ti. az erőszakos afgán - a szerk.), sem a kirendelt ügyvédje, és most előzetes letartóztatásban várja a tárgyalást. Mindez egy kiváló, olajozottan működő áldozatvédelmi rendszerről is árulkodhatna, egyúttal olyan társadalomról, amelyben a nemi erőszak viszonylag ritka, és amelyben az állampolgárok tudják, hogy az erőszakra nincs mentség (...) Azonban még mielőtt valaki azt hiszi, hogy átaludta az Isztambuli Egyezmény magyar jogrendbe illesztését, ki kell, hogy ábrándítsam

Ezek a sorok azt sugalmazzák, hogy az olajozottan működő áldozatvédelmi rendszerben ha valakit megvádolnak nyilvánosan, a neve bemondásával, akkor sincs lehetősége a nyilvánosságban védekezni. Ez számomra azért problémás, mert vagy vonjuk be a nyilvánosságot, de akkor hallgattassék meg mindenki álláspontja, vagy takarodjon a nyilvánosság ezeknek az ügyeknek tárgyalásától (az utóbbi nekem a #metoo-kampány fényében egyébként közelebb áll a szívemhez). Aggasztónak tartom továbbá, hogy egy szubtilis félmondatban Antoni már itt úgy tünteti fel az Isztambuli Egyezményt, mint valami polgárjogi abszolútértéket, holott az egyezmény nem más, mint az egyenlő bánásmód egyik kivégzőeszköze, természetesen a nők védelmének csomagolópapírjában.

2) „(…) a pszichológiai szakvélemények sokszor nem megbízhatóak, csak éppen fordított irányban nem azok: megtörtént erőszaknál is gyakran feltételeznek konfabulációt, a többi közt azért, mert a szakértők nagy része elavult módszerekkel dolgozik, és nem ismeri a szexuális bántalmazás szakirodalmát.”

A posztmodern radikálisok régóta rágalmazzák ezzel a pszichológiát, és – mint a legtöbb dolog, amit mondanak – ez is féligazságon alapul. Az állítás igaz felét az képezi, hogy a huszadik század első feléből valóban ismeretes olyan pszichoanalitikus álláspont, ami bizonyos esetekben ezt feltételezte, sőt, magának Freudnak is tulajdonítanak ilyesmit, de Antoni arról hallgat, hogy a pszichológiatudomány nem kezeli a tudományos kánon részeként sem Freudot, sem a pszichoanalízist. Noha minden egyetemen oktatják az analitikusokat, mindenhol hangsúlyozzák is, hogy a módszereik nem tudományosak, az állításaikat pedig érdemes kritikusan kezelni. 

A szakértők nem dolgoznak elavult módszerekkel (Antoni és elvtársai szerint egyébként az számít elavultnak, ami nem felel meg a posztmodern feminista doktrínáknak), és természetesen szó sem lehet róla, hogy ha áldozatként beállít valaki a rendelőjükbe, azt elküldik, mondván, csak kitalálta az egészet (ha egyáltalán történt is ilyesmi, pláne ha alaptalanul, az az etikai kódex súlyos megsértését jelenti, és a szakmától való eltiltással jár). Antoni Rita célja ezzel az, hogy az áldozatok ne valódi segítségért, hanem radikális nőszervezetekhez forduljanak, akik a kiszolgáltatott segítségkérőt kapásból „áldozatnak” címkézik, és kihasználva, hogy a szerencsétlen bármibe belekapaszkodik, eláraszthassák a Nők a Nőkért Egyesület politikai propagandával átitatott patriarchátus-mítoszával. A következő mondatát taglaló pontban le is írom, hogy miért nem jó ez a gyakorlat.

3) „Ezt képzésekkel lehetne orvosolni, amit az Isztambuli Egyezmény elő is írna, így megkönnyítené az igazság kiderítését.”

Maradjunk annyiban, hogy a pszichológusoknál senki nem ismeri jobban a szexuális bántalmazás szakirodalmát, de pláne nem azok, akik az Isztambuli Egyezményt szövegezték. Persze itt fontos tisztázni, hogy a szakirodalom és a genderszakokon leadott politikai manifesztók között lényegi különbségek húzódnak. Egy jó pszichológus elsőként sosem hívja áldozatnak a kliensét, és nem azért, mert adott esetben nem gondolja úgy, hogy jogos lenne. Azért nem, mert ez a titulus megbélyegző, és egyfajta sebesült, felmentett státuszba helyezi a klienst, akinek ezzel azt sugallja, semmi felelőssége nincs a saját sorsát illetően. Mielőtt a szavaimat koncepciózusan kiforgatva áldozathibáztatónak neveznének, senki nem a megtörtént tragédiával kapcsolatos felelősségről beszél, hanem arról a felelősségvállalásról, ami a terápiás gyógyulásban biztosítja, hogy a kliens aktívan, partnerként vegyen részt a saját terápiájában. Itt ugyanis nem egy műtétről van szó, ahová a sérült befekszik (és ezzel véget is ér a felelőssége) – itt a szakember és a kliens között csak akkor jöhet létre a gyógyulást eredményező terápiás kapcsolat, ha mindketten felelős, aktív ás tevékeny szerepet vállalnak benne. Míg egy gendermozgalmár odalép a megerőszakolt nőhöz, és nulladik lépésként közli vele, hogy ő az áldozat, egy pszichológusnak nem célja kész ítéletet mondani egy helyzet felett, megfosztva ettől a segítségkérőt. Az a célja, hogy fejlessze azokat a kompetenciákat, amikkel a kliens ezt saját maga teheti meg. Ez a megoldás, ha nem is azonnali, de valódi. Igaz, ehhez kevés egy NANE-s gyorstalpaló a patriarchátusról.

Az Isztambuli Egyezmény egy jogi fegyver, ami elősegíti, hogy alapvető demokratikus normákat szegjünk meg a törvények betartásával, mindezt a nők védelmével felcímkézve

Antoni retorikájában az Isztambuli Egyezmény egy élhető, egyenlő társadalom higiénés feltétele, ez azonban távolabb nem is állhatna a gyakorlattól. Az egyezmény eredeti célja a nők elleni és a családon belüli erőszak visszaszorítása volna, csakhogy a szerződés szinte alig hajlandó elismerni, hogy a családon belüli erőszak áldozatai férfiak is lehetnek (a preambulum egy félmondattal ezt le is rendezi). A radikális feministák által kezdeményezett jogi aktus több szempontból súlyosan diszkriminatív:

  • a szerződés abból indul ki, hogy ha egy férfi követ el erőszakot a nők ellen, akkor az strukturális erőszak, vagyis abból az következik, hogy a férfiak alárendeltként kezelik a nőket, ha azonban fordítva történik, az nem jelenti, hogy a nők alárendeltként kezelik a férfiakat (mindezt az egyenlőség nevében)
  • bár széleskörű szakirodalom igazolja, hogy az anyák nagyobb valószínűséggel bántalmaznak fizikailag a fiúkat, mint a lányokat, ezzel a szerződés egyáltalán nem foglalkozik, míg a lányok bántalmazásával igen - vagyis gyermekeket diszkriminál nemi alapon
  • nemek szerint determinál bizonyos erőszaktípusokat (ami már magában bestiális), de még ezt is diszkriminatív módon teszi: ha nő szenved el olyan erőszakot, amiben a nők magasabban reprezentáltak, az nemi alapon elkövetett erőszak, de ezt az analógiát nem terjeszti ki a férfiakra (lásd az első pontot)
  • a bántalmazott férfiak sokkal kisebb valószínűséggel fordulnak segítségért, mint a nők, de erről a szerződés nem vesz tudomást
  • az egyezmény szorgalmazza, hogy ne vonják kétségbe a vádaskodó nők szavát, illetve hogy az eljárás minél gyorsabb legyen. Ez számos esetben vezetett oda, hogy családapákat vettek őrizetbe, akiknek az ártatlanságukat kellett bizonyítaniuk, és ha sikerült (illetve nem sikerült bizonyítani a bűnösségüket), utána sem látogathatták gyermekeiket
  • túl nagy hatalommal ruházza fel a nőket, mert úgy hangsúlyozza az erőszaktevők (mármint a férfi erőszaktevők) elítélésének fontosságát, hogy közben semmilyen bizonyítási eljárás szükségességét nem említi
  • a családon belüli erőszakot elszenvedetteknek különféle szociális támogatást irányoz elő (természetesen a férfiaknak nem, csak a nőknek), vagyis a nem túl demokratikus gyakorlat mellett még anyagi érdeket is fűz a vádakhoz, ezáltal
  • lehetővé teszi, sőt, ösztönzi hogy párkapcsolati viták kerüljenek bíróságok elé, ahol abból kell kiindulni, hogy a nő nem hazudik (férfiak esetében természetesen erről sem lehet szó)


"Ha a feminizmus nem hallgatja és védi meg ezeket a nőket (is), akkor a szélsőjobbnál fognak megértést keresni" - írja Antoni. Ha a polgári centrum nem hallgatja meg és védi meg ezeket a nőket (is), akkor a feminizmusban, vagy egyéb hasonlóan radikális ideológiákban fognak megértést keresni - mondom erre én.

Számomra az egészben az a legdühítőbb, ahogy Antoni Rita és posztmodern baloldali elvtársai megint a legkiszolgáltatottabbakat, az erőszakot elszenvedett nőket használják élő pajzsként, hogy keresztülverekedhessék a közvéleményen a totalitárius feminista ideológiájukat, és az Isztambuli Szerződést népszerűsítsék, ha kell, a pszichológiatudományt is szánt szándékkal hiteltelenítve. Gátlástalanul taposnak mindenen és mindenkin, aki valódi segítséget tud nyújtani, aki át tudja segíteni az áldozatokat a mérhetetlen haragon és öngyűlöleten, ami a traumájukból fakad. Senki ne nyúljon a potenciális katonáikhoz!

Antoniék mindenesetre egy nagyon súlyos deficitről árulkodnak: valóban nem foglalkoztunk eleget az erőszakkal, és ha nem kezdjük el nagyon gyorsan, akkor a feminista komisszárok fognak politikai tőkét kovácsolni az áldozatok tragédiájából, miközben olyan diszkriminációt normalizálnak számukra, ami minden demokratikus alapelvvel összeegyeztethetetlen.

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/59503/pics/lead_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?