Tüntetésen innen, hisztérián túl, ahol tények helyett hergelés az úr...

Tibi atya

Mivel egyáltalán nem szeretnék olyan országban élni, ahol a módszeresen hazudozó baloldali média, és a tényeket az utóbbi időben szám szerint ritkábban (akkor viszont jóval pofátlanabbul) ferdítő kormánypárti szaggatja darabokra a társadalmat, szeretném, ha elolvasnátok Kohán Mátyás írását (itt megtehetitek eredetiben, de mivel úgysem kattintotok át, teljes egészében átemeltem). Mielőtt teleokádnád a kommentfalamat a szokásos panelekkel (piáljál inkább; Fide$$bérenc, mutasd az arcod, most követtelek ki és egyéb nyalánkságok), leszögezem, hogy ez az írás hosszú ideje az első, amelyik a közéleti retorika mögött nyugvó valódi tényeket tárja fel, és segít értelmezni is azokat anélkül, hogy közvetlen politikai érdekeket szolgálna. Az utóbbi napokban végignéztem a teljes Facebook-komment repertoárt a magyar hírportálok mindegyikén, és elkeserítő, de egyetlen közös pont volt mindkét szekértáborban: a tények senkit nem érdekelnek, az üzemszerűen ismételt médiahazugságok ugyanis kiszorították őket a közéletből. Olvasóim 95%-át itt már el is veszítettem, és oldaltól függetlenül arra kérlek, hogy ha jobban érzed magad a saját testmelegre feküdt médiabuborékodban, akkor ezt Te se olvasd tovább, semmi értelme. Ha viszont az 5%-ba tartozol, és hajlandó vagy igényesen és tényekre alapozva összeállítani az érveidet, itt oldaltól függetlenül gazdagodhatsz velük! Kohán Mátyás kereszténydemokrata - de a kormány hibáit sem rejtegető - "Folyó (k)üz(d)elmeink c. írása:

a bankban meg a balkánban / a saját dühödt falkámban / a lábra kapott szemétben / a járókelők szemében / majdnem minden tekintetben / szerényen de szeretetben

Erdős Virág: Hol

Nem szeretek annyira magyar belpolról írni. Mocsaras, parasztvakítós, szekértáboros egy hely a mi kis politikai beltenyészetünk, ahol sivár érzelmi életű, rém tájékozatlan emberek képesek egyenest nagypapi konyhaasztaláról kölcsönzött érvekkel szíven dögleszteni egymást a legjobb esetben is mérsékelten fontos ügyek miatt. A magyar közélet hisztis. Csak az elmúlt pár évben volt Szabadság téri szobor-hisztink, kitiltási hisztink, jegybanki alapítvány-hisztink, tankönyvhisztink, hajléktalanhisztink, Stop Soros-hisztink, ütődött, ám gazdag csengeri néni rejtelmes viszonya Kósa Lajossal-hisztink, Bayer Zsolt lovagkeresztje-hisztink, magánrepülő-hisztink, ciprusi katonai repülő-hisztink, Simicska egy lánglelkű demokrata-hisztink, illetve örökzöld gyermekéhezés- valamint Mészáros Lőrinc-hisztijeink. Mutasson nekem valaki olyan párkapcsolatot, ami egységnyi idő alatt ennyi hisztitől nem hullik apró, véres szilánkokra, és ha megállapítjuk, hogy ilyen nincs – talán megbocsátják nekem a durva, túlegyszerűsítő szexizmust – már érthető is, miért nem működik a kémia a végletekig nőies problémamegoldást (hiszti+tüncike) választó ellenzék és szinte az érzéketlenségig férfias (leszarom, csak sör, grillcsirke és dízelpasszát legyen/drágám, nem beszélhetnénk inkább a lényegről?) választónépe között. Kevésbé szexistán (bocsi!), ám szakszerűbben megfogalmazva a képlet úgy néz ki, hogy egy pragmatista társadalomban egy aktivista ellenzéknek elméletben nem nő túl sok fű, ennek megfelelően nyolc éven át a magyar gyakorlatban sem nőtt, és papírforma szerint rohadtul nem fog továbbra sem. Einstein tette az elmebaj biztos ismérvévé, hogy az ember minduntalan egyet s ugyanazt téve más és más eredményt várjon. Ennek függvényében saccoljuk tehát be Komjáthi VörösMártír Imre (MSZP-alelnök), Kunhalmi Behasaltatok Ágnes (MSZP-választmányi elnök, kulturális bizottság alelnöke, népjobbító és nyelvtanilag értékelhetetlen munkájának ellentételezése havi bruttó 1 336 500 Ft közpénz), Szabó Síppal-dobbal Timea (Párbeszéd-frakcióvezető, népjobbító és fülsiketítő munkájának ellentételezése havi bruttó 1 782 000 Ft), illetve Tordai Cöfcöf Bence (az Országgyűlés párbeszédes jegyzője, népjobbító és illemtanilag példamutató munkájának ellentételezése havi bruttó 1 514 700 Ft) elmeállapotát, és révedjünk magunkba.

Miután tehát közfelkiáltással leszóltuk a mocsarat, ereszkedjünk rendesen bele. Két témán szeretnék keresztüllibegni ma, címszavakban a CEU-ügyön meg részletesebben a túlóratörvényen, a végére pedig odabiggyesztenék egy praktikus kis útmutatót feltörekvő kormánypárti ill. ellenzéki kommenthuszár-aktivistáknak arról, hogy mily módon is használják a leghatékonyabban érveléseikben a saját oldaluk által kibocsátott propagandaanyagokat, illetve apjuk/nagyapjuk/keresztapjuk politikai bölcsességeit.

Kezdjük tehát kompakt formában a CEU-üggyel, talán csak a kiegyensúlyozottság kedvéért.

Szalagcím: A CEU elhagyja Magyarországot. #rip #végünk

  • Értelmes-e a kormány jogi érvelése, miszerint Magyarországon külföldi diplomát csak az adhasson ki, aki külföldön tanít is? Az. Megindokolható, máshol is így van.
  • Elegáns? Nem, mert személyre szabva nem alkotunk jogot.
  • Teljesítette a CEU pótlólagosan ezt a követelményt? Igen. Megállapodása van Upstate New Yorkban (New York City kellemes klímájú, zöld, békés, elit ingázó szatellitvárosai vannak itt, Clintonéknak például egy Chappaqua nevű kisvárosban errefelé van a rezidenciájuk) a teljesen irreleváns és sehol nem elismert Bard College-dzsal, hogy ott oktatási tevékenységet folytathatnak. Ímmel-ámmal, tessék-lássék, nagyon nem fognak beleszakadni, de a törvény betűjét betartják.
  • Packázik a kormány a CEU-val? Egyértelműen igen, mert ezt követően kapásból meg kellett volna egyezni velük itthon is, mégsem történt így.
  • Tényleg akkora versenyelőny az amerikai diploma? Legfeljebb annál a pár sznob magyar cégnél, akik balkáni működési elveiket sok nyugati diplomával akarják leplezni. Amerikában mondjuk nem igazán, mert a maroknyi elitegyetem (Princeton, Harvard, Columbia, MIT, Chicago, Yale, Stanford, Duke, UPenn, Johns Hopkins, Northwestern, Dartmouth, Brown, Vanderbilt, Cornell, Notre Dame, UCLA, Washington St. Louis, Georgetown, UC Berkeley, USC, Carnegie Mellon, UVA) diplomáin kívül, amelyekre tényleg ugranak a legjobb állásoknál, úgyis teljesen mindegy, honnan van papírod, az összes másik képességed számít. A CEU Amerikában nagy jóindulattal egy középszerű egyetemnek számít.
  • Elmegy a CEU? Részben. A csak amerikai diplomát adó képzések Bécsbe mennek, a mindkettőt adók a továbbiakban nem adnak amerikai diplomát, nálunk marad a magyar akkreditációval rendelkező közgáz MA és PhD, töri MA, kisebbségpolitika MA, filozófia MA, gender MA, környezetpolitika MSc, közpolitika MA.
  • Meghalunk? Nem.
  • Milyen lesz a nemzetközi visszhang? Teljes joggal mocskosul gáz, mert egy NATO-szövetségesünk oktatási intézményét pöcköltük ki innen koholt okkal.
  • Jobb lesz az országnak egy incifincit is ettől az egész ügytől? Nem. Semmiben nem. Egyáltalán nem.
  • Tehát felesleges, önsorsrontó, kuruckodós parasztvakítás jogi ürüggyel? Az.
  • Odacsaptunk Sorosnak? Nem.
  • Egy széles választói réteg azt fogja hinni, hogy odacsaptunk Sorosnak? Igen.
  • Kellett ez nekünk? Nem.
  • Ez volt az egyetlen szürkezónás nemzetközi jogi helyzet az országban? Nem.
  • Zavar minket a többi? Nem.
  • Akkor mégis mi az istenverte francnak csináltuk? Fogalmam sincs.
  • Tudott az ellenzék értelmesen reagálni és a megfelelő pontokon nyomást gyakorolni a kormányra? Haha.
  • Lózungokat gyártottak és hisztit keltettek? Aha.
  • Lehetett volna elérni valamit? Kellett volna.

Bocsássa meg nekem mindkét oldal, hogy nem álltam bele a kommunikációs gépezetükbe, de itt most éppenséggel nincs kivel szimpatizálnom.

Térjünk tehát a lényegre, merthogy ámbátor ugyanis túlóratörvény. Nem rabszolgatörvény, esetleg két satuba szorított jogász-szemfog között átszűrve a munka törvénykönyvének módosítása, de semmiképpen nem bármi más. 

A dolog veleje az, hogy a mostani, európai távlatban kifejezetten munkavállalóbarát túlóraszabályzás (hangsúlyozom, túlóraszabályzás, nem túlóráztatási gyakorlat, mert arról meg mindenki apja/anyja/nagyapja/nagyanyja pontosan tudja, hogy mennyire embertelen, pacekba’ illegális és tisztességtelen) helyett egy európai szinten átlagos mennyiségű túlórát engedélyező, a cégek javára az Európában jellemzőnnél jóval rugalmasabb törvény lép életbe. Összegészében az európai átlagtól nem fogunk munkáltatóbarát irányba nagyon kilengeni, de el kell ismerni, hogy ki fogunk lengeni, és arrafelé fogunk kilengeni.

A kevésbé durva dolog az, hogy a munkáltató által elrendelhető túlórák száma százötvennel (az ország leggázabb kollektív szerződéseivel rendelkezők számára csak százzal) lesz több, mint eddig. Az az érv nyilvánvaló ökörség, hogy minden túlórához dolgozói beleegyezés kell (Józsi, akarsz jönni szombaton dolgozni? Másképp kérdezem, akarsz jönni hétfőn dolgozni? A munkaerőhiányon kívül semmi nem kötelezi a munkaadót arra, hogy a túlórát nem vállaló Józsit visszakézből ne rúgja ki), ugyanakkor az is, hogy a 400 óra elrendelhető túlóra Európában kirívó lenne. Az EU munkaügyi keretszabályzata 416 órában maximálja az éves túlórákat, Németországon belül a leginkább munkavállaló-barát bajor rendszerben is 400 körül mozog az elrendelhető túlóra, a többi tartományban kicsit több ennél – azért nincs fix, pontos szám, mert a szövetségi törvény maximálistúlóra-képlete a munkanapok számától függően más és más eredményt hoz, munkanapból pedig tartományonként és évenként különböző számú van. (Azért mindig Bajorországban van a legkevesebb, mert ott több katolikus ünnepen van munkaszünet. Na, megint kik tettek a legtöbbet a munkavállalók védelméért? A kereszténydemokraták vagy a kereszténydemokraták? Na ugye.) Amiatt tehát ne sivalkodjunk már, hogy a kőgazdag bajorokéval szinte megyező mennyiségű, a berlininél meg a hesseninél pedig hajszállal ugyan, de kevesebb túlórát előíró magyar törvény európaiatlan, embertelen és kizsákmányoló, mert intellektuális voltára igényes ember ekkora ökörséget nem csipog. Nekünk sok, amúgy meg teljesen átlagos.

Ami tényleg durván gazdaságlibsi változtatás, az a hároméves munkaóra-elszámolási ciklusnak a nem kötelezővé, hanem legálissá tétele. Ez a tévhitekkel meg a mémgyárak mainstream véleményével ellentétben nem azt jelenti, hogy a túlórákat mindenkinek háromévente fogják kifizetni. Hogy miért is nem, az egy kicsit komplikált, úgyhogy pontokba szedem:

  1. a hétfő reggeltől péntek délutánig napi nyolc órát dolgozó munkavállalók (tehát az emberek többsége, az ún. általános formában foglalkoztatottak) munkaszerződése nem munkaidőkeret-alapú, azaz nem arra szerződtek, hogy x hónap alatt összesen x órát dolgoznak olyan eloszlásban, ahogy azt a munkáltatójuk szükségletei épp megkívánják, hanem arra, hogy hétfő reggel nyolctól hétfő délután négyig, aztán kedd reggel nyolctól kedd délután négyig dolgoznak, és így tovább. Őket nem lehet tetszés szerint akármikorra beosztani, a munkaóráik (hivatalosan) nem rugalmasak, a szerződéstípusukra pedig nem vonatkozik a munkaidőkeret-alapú szerződésekre érvényes munkaóra-elszámolási ciklus. Tehát nemhogy hároméves elszámolási ciklus nincs, hanem semmilyen elszámolási ciklus nincs a legtöbb munkavállalónál.
  2. a munkaidőkeret-alapú szerződéssel foglalkoztatottak, azaz azok, akik arra szerződtek, hogy x hónap alatt összesen x órát dolgoznak olyan eloszlásban, ahogy azt a munkáltatójuk szükségletei épp megkívánják, jellemzően nem egyénileg kötik a munkaszerződésüket, hanem kollektív szerződést írnak alá, mert vasutasok, levélkézbesítők, bolti eladók meg szalagmunkások, tehát olyan munkakörben dolgoznak, amelyben velük azonos feltételek mellett még több ezren mások is, így a cég nem akar minden munkavállalónak külön szerződést írni. Tehát azok a munkavállalók, akiknél elszámolási ciklus van, jellemzően nem maguk kell, hogy letárgyalják a szerződésüket.
  3. A kollektív szerződéseket a szakszervezetek tárgyalják le a munkaadóval, és egy durván munkaerőhiányos gazdaságban a szakszervezetek kezében van az aduász: egyszerre tudják elintézni több ezer dolgozó sztrájkját, felmondását és miegyebét. A munkaadó tehát csak olyan hosszú túlóraelszámolási ciklussal dolgozhat, amilyen hosszúra a szakszervezet rábólint. Ennek köszönhetően ugyan a munkaadók javasolhatják, hogy legyen hároméves az elszámolási ciklus, azaz lehessen háromévente túlórákat fizetni vagy két évig kevesebbet fizetni és a harmadik év végén kompenzálni, de az a szakszervezet, amelyik ezt nem alkudja le a harmadára-hatodára és egy ilyen kollektív szerződést simán aláír, vagy mérhetetlenül gyenge, vagy komplett palimadár, vagy korrupt és a cég zsebében van.

Ennek köszönhetően egyféle munkavállaló tudja igazán megszívni a törvénymódosítást:

  • az a munkaidőkeretre szerződtetett munkavállaló, akinek a rabszolgatartó, lelketlen cégénél egy olyan mérhetetlenül gyenge, komplett palimadár vagy istentelenül korrupt szakszervezet van, ami simán belemegy egy hároméves túlóraelszámolású kollektív szerződésbe, mert ez a munkavállaló szélsőséges esetben tényleg csak háromévente kap túlórapénzt.  

Illetve ennek van még egy altípusa, aki aztán tényleg nagyon be tud fürdeni az új törvénymódosítással:

  • az a munkaidőkeretre szerződtetett munkavállaló, aki két és fél év intenzív túlórázás után felmond egy rabszolgatartó, lelketlen cégnél, ahol egy olyan mérhetetlenül gyenge, komplett palimadár vagy istentelenül korrupt szakszervezet van, ami simán belemegy egy hároméves túlóraelszámolású kollektív szerződésbe, mert ez a munkavállaló elbukja a két és fél év alatt ki nem fizetett túlórapénzt.

Ezen a kettő viszonylag ritka embertípuson kívül (aki egyszerre 1) kivételesen gyökér, 2) egy kivételesen gyökér szakszervezet által letárgyalt kollektív szerződést ír alá és 3) egy kivételesen gyökér cégnél dolgozik) olyan nagyon senkit sem fog érzékenyen érinteni ez a szép új törvénymódosítás.

Most viszont belevágunk a dolog politikai véknyába, merthogy annak, hogy egy ilyen – egyébként tényleg drasztikusan munkaadópárti – törvénymódosítás a mi kis hazánkban vita nélkül, némi hisztitől eltekintve vajpuhán átfut az Országgyűlésen, egy egész egyszerű oka van, mondom Tamás Gáspár Miklóssal torkaszakadt félkopasz kórusban:

Magyarországon nincs baloldal. Se kormányon, se ellenzékben, sehogy nincs.

némi hiszti pár kiváló darab ellenzéki DNS jóvoltából. A neveik, mivelhogy úgyse csinálnak semmi mást, ami miatt bárki felfigyelne rájuk, legalább most hangozzanak el: Burány Sándor (MSZP-Kőbánya), prof. Dr. Mellár Tamás (Párbeszéd-Pécs, érte egyébként nagyon nagy kár, fantasztikus közgazdászprofesszor), dr. Tóth Bertalan (MSZP-elnök), Kunhalmi Ágnes (MSZP-Pestszentlőrinc-Pestszentimre), Szabó Timea (Párbeszéd-Óbuda), Bősz Anett (Liberálisok), Gurmai Zita (MSZP), Szél Bernadett (már független, de hisztis), Bangóné Borbély Ildikó (MSZP), Tordai Bence (Párbeszéd)


Magyarország polgári kormánya egy konzervatív-kereszténydemokrata koalíció, melynek mindkét tagpártja az Európai Néppártba tartozik, azaz a klasszikus jobbközép pártok közé. A jobbközép pártok jellemző gazdaságpolitikája neoliberális, azaz laissez-faire gazdaságpolitika. Ha tehát egy egészséges modern jobbközép pártnak választania kell gazdaságliberalizáció és munkavállalói jogok között, mindig előbbit választja.

Magyarország gazdasági mutatói egy kivételével kiválóak. Bitang gyenge a termelékenységünk. Ha egységnyi idő alatt egy belga dolgozó 129, egy német meg 106 eurónyi értéket állít elő, akkor egy magyar ugyanannyi munkával 68 eurónyit. Innen kissé leegyszerűsített, gyors gazdaságpolitikai következtetés következik.

Gazdasági növekedést akarsz, tehát ugyanannyi idő alatt több értéket előállítani? Hajrá! Ha fajlagosan annyit akarsz termelni, mint Belgium, akkor vagy több munkavállalót dolgoztatsz (nem lehet, munkaerőhiány van érdemi munkaerő-bevándorlás nélkül), vagy eléred, hogy egy magyar dolgozó is ugyanolyan termelékeny legyen (megtanítod értékesebb munkát végezni vagy úgy alakítod a vállalatok tulajdonviszonyait, hogy nagyobb érték csapódjon le itthon, ergó több legyen a magyar piacra termelő magyar tulajdonú cég, mindkettő csak évek alatt lehetséges), vagy több munkára kötelezel ugyanannyi embert (ld. túlóratörvény). Ha ezek valamelyikét nem csinálod meg, a gazdaságod stagnálni fog. Sajnálom. Adam Smith is sajnálja, George Mankiw is sajnálja, John Maynard Keynes is sajnálja, Paul Krugman is sajnálja, Marx bácsi pedig aztán igazán mocskosul sajnálja. Jelen körülmények között minden tisztességes neoliberális gazdaságpolitikát folytató párt, azaz minden tisztességes jobboldali párt azt csinálta volna, amit a mi kis kormányunk. Hurrá, végre valamiben mainstream nyugatias az Orbán-kormány, illetve nekem, kereszténydemokratának csak olyan éppenhogycsak félhurrá, mert a neoliberálisokkal ellentétben engem a munkavállalók helyzete is érdekel, de én se tudok jobbat.

Ha lenne Magyarországon baloldal, lenne igazi munkásbarát, erős, jól beágyazott, tényleges hatalommal bíró melóspárt, aki alkalomadtán összerántja a szakszervezeteket egy kis télindító sztrájkra, ez a törvény így nem ment volna át. Míg a Fidesz – tisztességes jobboldali lévén – munkavállalói jogokat áldozott be a gazdasági növekedés oltárán, a baloldalnak a munkavállalók jólétéért kellene a gazdasági rugalmasságból áldoznia. Ha Medgyessy, Gyurcsány meg Bajnai nyolc éven keresztül nem ugyanilyen neoliberális gazdaságpolitikát toltak volna, akkor Tóth Bertalan, Szabó Timea, Demeter Márta és Keresztes László Lóránt (illetve nem ők, hanem az ideális világban az ő helyükön csücsülő tökös pártvezetők) tegnapelőtt reggel felhívhatták volna a postás, a vasutas, az audis meg a mercis szakszervezeti vezetőket és megbéníthatták volna az országot. Aztán a végére kijött volna egy kis kompromisszum. Mondjuk 350 túlóra és maximum másféléves elszámolási ciklus kikötésekkel, emelt túlórapénzzel, magasabb garantált bérminimummal. Lehet, hogy az országnak is jobb lett volna. Csak az a baj, hogy az egyetemes baloldalnak a munkásmozgalom az anyja. A magyar baloldalt meg az anyja se szereti, és ami még gázabb, ők se szeretik az anyjukat.

Lehet persze hisztizni, sípolni, pulpitust elbarikádozni, karácsonyfát rugdalni, Latorcait köpködni, vörösmellényes vandál mártírjelölteket ordítozni küldeni a Kossuth térre, zúgatni a vörös Csepel hangját, Váci utcát feleltetni neki. Lópikula nem változik majd tőle. Ha a magyar baloldal munkásjogokat akar (de egyébként sose akart, szóval nyilván most sem akar, ilyet Magyarországon csak Thürmer Gyula és Schiffer András akartak valaha is), akkor vagy oldja meg, hogy a magyar munkásosztálynak ne kelljen a magyar identitása és a munkavállalói jogai között választania, vagy ne rinyáljon. A Fidesz törvénye nem gonoszság, nem embertelenség, hanem színtiszta neoliberális gazdaságpolitika, amit minden jobboldali pártnak kutyakötelessége képviselni. Az, hogy velünk szemben nem képviselnek a világon semmit, ugyan hadd ne a mi bajunk legyen.

Végezetül következzék egy kis kommenthuszár-képzés, mivel mindkét oldal volt kedves kibocsátani egy harci nagymamák használatára kialakított osztható facebookos grafikát. Kezdjük az ellenzéki kommenthuszárokkal, Rig Lajos (Jobbik-Tapolca) országgyűlési képviselő grafikáját használva sorvezetőként:

  1. Olvass minimum kétszer annyit, mint amennyit írsz. Ha már olvasol, ne amerikai ponyvaregényeket meg zombirománcokat olvass csapnivaló magyar fordításban, hanem a témába vágó alapdokumentumokat, mint pl. az épp tárgyalt törvénymódosítás, az európai munkajogi keretszabályzat, külföldi munkajogi törvények, Mankiw tíz közgazdaságtani alapelve, Marx Tőkéje, Piketty Tőke a huszonegyedik századbanja, esetleg az Agenda 2010. Ha tájékozott és széles látókörű politikafogyasztó vagy, jobban tudsz majd kritizálni is.
  2. Állapítsd meg, hogy nem te vagy az Isten! Ezután pedig egyeztesd érveidet olyan szerzőkkel, tudósokkal, szakértőkkel, akik igazoltan értenek a témához. Minden érv jobb olvasva és átdolgozva, mint eredetiben a te kis gimnazista szádból.
  3. Ne fogadd el alternatívának azt, amit a képedbe tolnak! Attól még, hogy Németh Szilárd hazudik, nem biztos, hogy Komjáthi Imre igazat mond. Attól még, hogy Orbán Viktort lehet szuboptimális miniszterelnöknek tartani, nem biztos, hogy Kunhalmi Ágnes jobb lenne. Politikával ellenpolitika vitatkozzék, ne párt a párttal. Kínálj alternatívát a szerinted rossz döntés helyett.
  4. Ne legyél egysíkú zombi, ne védd meg a szekértáborod évtizedes hibáit! Nem teszed hitelesebbé a hatszáz rabszolgatörvényes tüntetőt azzal, hogy lecsürhézed a több tízezres, azonosítószám nélküli rendőrök által viperával vert és gumilövedékkel megsorozott 2006-os tömeget. Valami lehet önmagáért is rossz, nem kell, hogy a másik oldalhoz képest valamilyen legyen.
  5. Ha nem vagy keresztény, az Isten szerelmére, ne kereszténykedjél! Ha támogatod a melegházasságot, túl konzervatív neked az egyház, lenézed a papokat, nem jársz templomba, nem hiszel a keresztény dogmákban és babonának tartod a teremtő Istent, nem fog jól állni a kis gimnazista szádban Máté evangéliuma meg a kereszténydemokráciázás. 

     
Következzék pár hasznos tipp kormánypárti barátaimnak:

  1. Akkor is vedd észre a nyomorult propagandát, ha a saját pártodé! Nem minden kommunikációs üzenet van neked szánva. Van, ami annak van szánva, aki életében nem látott paragrafusjelet és nem tud/akar politikai rendszerekben gondolkozni úgy, mint te, mégis szükség van a szavazatára. Ha a szintén értelmiséginek gondolt barátaiddal szemben a legegyszerűbb politikai végfelhasználóknak szánt háryjánoskodó csúsztatásokkal érvelsz, magadat alázod szarrá. Gondolkodj függetlenül a kormányod politikájáról. Van, ami a politikai harc eszköze, meg van, ami szakpolitikai érv. Válaszd szét a kettőt.
  2. Az is hazudhat, aki hatalmon akar maradni, nem csak az, aki hatalomra tör. Ugyanúgy gyanakodj hazugságra, ha a saját oldalad kommunikál valamit, mint ha a szekérsor túlfele.
  3. A politika mellett állj ki, ne a kommunikációs panelek mellett! Lehet jó egy politika attól, hogy hazugsággal vagy csúsztatva adják el neked. Sőt, szinte minden önmagáért jó dolgot jó esetben bullshittel, rossz esetben kamuzva lehet csak eladni. A politika ilyen. Bocsi. Te viszont soha ne a hazugságot tagadd, hanem a politikát védd!
  4. Ne fogadj el válogatás nélkül minden véleményvezért! Ha az ember szóvivő, kommunikációs államtitkár meg kommunikációs vezető, akkor a mondatai jórészt sokszor átdolgozott, kertelő, őszintétlen panelek egyértelmű marketing-motivációval. Ezeknek megvan a helyük a politikai meg a diplomáciai közbeszédben, de a te agyadban nem igazán. Idézni és követni inkább a saját eszmei oldalad elemzőit, gondolkodóit, honi és külhoni szakembereit, politikacsinálóit érdemes, nem a politikai marketingeseket.
  5. A politika nem faros csirkecomb! Ha nem politikus vagy, akinek legelső kötelessége a mienkhez hasonló közéletben lojálisnak lenni és védeni a mundér becsületét, nem kell bekajálnod és képviselned a komplett kormánypolitikát döntésről döntésre, püspökfalattól porcogóig. Mindaddig, amíg a intézkedések nagy részével egyetértesz és csak párat ellenzel, értéked és helyed van a táborodban. Ne félj a kiutáltatástól csak azért, mert néha önálló gondolataid vannak.

Emberek, ne mérgezzetek! Politizálni sikkesebb.

egyetlenegy mondatban / berobbanó oldatban / a fuzárium-toxinban / a nátrium-hidroxidban / a zömében a lélekben / felszívódó méregben / tejben, mézben, mannában / az összes édes annában / szálló porban hulló könnyben / számla helyett cselédkönyvben /

Erdős Virág: Hol

*****************************************

Kérlek osszátok meg ezt (vagy az eredeti linket) minél többen, és járuljatok hozzá egy minőségibb, tényszerűbb és kevésbé erőszakosabb közélethez, hogy sem politikusok, sem újságíró(nak hazudott) médiagecik ne mérgezhessék addig a társadalmat, hogy egymás farkasai legyünk. Dicsértessék!

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/66512/pics/lead_800x600.png
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?