Teljesen normális a lányok haját huzigálni, nem kell félni a gyermeki szexuális agressziótól!

Tibi atya

Valamiért az utóbbi időben megszaporodtak azok, akik sem pszichológiát nem akarnak tanulni, sem terápiába nem akarnak járni (utóbbi nélkül egyébként sincs sok értelme az előbbinek sem), mégis nekiállnak szakmai félismeretek birtokában pszichologizálni. Többnyire nőkről beszélünk, akik terhesség alatt, illetve a gyermekszülés után találják ki, hogy ők értenek ehhez, hisz nem is olyan nehéz, meg lehet azt tanulni az élet iskolájában. Csernus Imre és Vekerdy Tamás a kedvenceik – a sérült apaképű agresszor és az autoritás szükségét tagadó, gyermeki lelkű, „örök játékos” gyermekpszichológus tanai ugyanis remekül rezonálnak az elfojtott tudattartalmaikkal.

Valóban probléma-e, ha a kisfiúk a kislányok haját húzgálva fejezik ki a tetszésüket?

A wmn.hu szerzője, Kurucz Adrienn és számos feminista szerint a macsó agresszió korai kondicionálása történik ilyenkor: a gyermek nyers nemi vágyai és az erőszakos viselkedés együtt égnek be, hozzájárulva ezzel a későbbi, bántalmazó minták iránti elfogadáshoz. Boldogok lennének, ha ilyesmi nem történhetne.

Ezzel én nem teljesen értek egyet: szerintem tök oké is lehet egymás haját huzigálni három-négyévesen.

Szerintem Freudnak igaza volt, és bár az ő módszereivel tudományosan bizonyíthatatlan tétel, hogy a szexualitás és az agresszió a két fő identitásformáló ösztönirányultság, a tudomány más módszerekkel mégis rendre igazolja őt.

Jakk Panksepp, a neurobiológia és a biológiai pszichológia úttörője eleinte patkánykísérletekkel, később pedig embereken is bizonyította, hogy a gyermekeknek igenis szüksége van a durva játékra. A hajhuzigálásra is.

Panksepp patkánykísérletei óta jóval komplexebbnek, a szeretet és az intimitás kérdéseiben is kulcsfontosságúnak tartjuk az agressziót. A kísérletek során a patkánykölyköket két csoportra osztották: az egyiknek megengedték, hogy a hímpatkányok „durva játékában” részt vegyenek, vagyis birkózásnak és intenzívebb stimulációval járó szenzoros ingerlésnek tegyék ki magukat, a másiknak nem. Azt figyelték meg, hogy az agresszív ingerektől elszakított patkányok agykérgi fejlődése leállt, és nem csak leállt, de miután nem kapták meg időben ezeket az ingereket, később sem fejlődött ki ugyanúgy ez a terület. Ez pedig az embernél is így van.

Képzeljük el az ember agyát úgy, mint egy salátát, aminek a külső héja akkor vastagodik meg kellően, ha idejében megkapja azokat az ingereket, amik kellően megdolgoztatják. Ha ez az idegi edzés kimarad, utólag nem, vagy csak sokkal kisebb mértékben pótolható. Ahhoz hasonlítható, mint amikor nem tanulunk meg idejében beszélni. A gyerekek éppen ezért keresik és élvezik a durva játékot, a csiklandós ingerlést, a hajhúzást, a csipkedést, és ezzel a világon semmi probléma nincs, ezért meg ne tiltsuk nekik! Tanítsuk meg inkább, hogyan kell helyesen!

Ilyenkor tanulják meg az intimitás valódi természetét, a másikkal való kapcsolatteremtés alapjait

A hajhúzás lehet finom és kellemes bizonyos keretek között, de lehet kellemetlen és túlzó is. A gyermekek szeretik feszegetni egymás határait – ez a (néha tényleg nem teljesen fájdalommentes) kísérletezés az egyetlen módja, hogy megismerjék és feltérképezzék egymást.

  • Tud fájni? Aha.
  • Összedől tőle a világ és felnőttkorára elfogadóbb lesz a bántalmazással? Ettől még szerintem korántsem.

Nagyon fontos, hogy a kisfiúk és a kislányok ilyenkor tanulják meg, hogy hol vannak a saját és egymás határaik! Ha átlépik, ha fájdalmat okoznak egymásnak, azt meg kell tanulniuk megfelelően kifejezni, illetve megfelelően reagálni rá: bocsánatot kérni, megvigasztalni, nem csinálni többet és a jövőben jobban figyelni, hogy a másiknak meddig izgalmas és honnantól fáj. Így szépen lassan, a felnőttek segítségével, de egymást is vezetve tanulják meg, hogy a cselekvéseik mások számára mit jelentenek. Az odafigyelés és az intimitás korai leckéje persze együtt jár néhány legördülő könnycseppel, de az élet része az is, a világnak meg nem lesz vége egy kis pityergéstől.

Mi történik, ha a durva játék kimarad?

Szerintem éppen ezzel ágyazunk meg a patológiás agresszióhoz való vonzódásnak. A kasztrált társadalom, az agresszió elfojtása, a férfierő tabusítása és az apátlanítás borzalmas komplexusokhoz vezetnek. Vajon miket fojt el az a globális társadalom, ahol a nők körében a legnagyobb világméretű kasszasiker a Szürke ötven árnyalata, amiben a férfi nem érti a különbséget a finom ingerlés és a szadisztikus bántalmazás, a játék, az izgatás és a nemi erőszak között? Miért vonzódnak nők tömegei nagyhatalmú pszichopatákhoz, akik megtépik és megalázzák őket, hogy aztán amikor kiszaggatták a lelküket is, visszatérhessenek az újabb pofonokért?

Mert azoknak, akiknek a férfias agresszió nem időben, és nem megfelelő lenyomatot hagyott a központi idegrendszerében – vagyis teljesen elmarad, vagy túlzott formában, bántalmazásként van jelen - szükségszerűen ez lesz a sorsa, hacsak nem dolgozzák fel terápiában.

A férfiak sem mentesek az apai hatás hiányától

Meg sem tudom számolni, hány negyvenes férfit láttam a kocsmámban könnyektől fátyolos szemmel maga elé meredni makonya részegen, egyedül a söre fölött, mire az önismereti csoportomban rájöttem, hogy az árnyékvilágom, a lírai alteregóm miért egy iszákos atya formájában jelenik meg. Mert mi apátlanok vagyunk.

A férfimintáitól megfosztott, nem megfelelő apai szeretetet kapott generáció későn, határeseti korban vállal gyereket, akkor is csak szorongásból, hogy kifut az időből. Iszonyodik a felelősségtől, retteg az elköteleződéstől, időt húz, kicsit ebből, kicsit abból is akar, teszetosza, de ezerrel kompenzál, a vállalati szféra tetejére tör, pénzben és hatalomban keresi a biztonságot. Aztán megtörténik vele az életközépi válság, szakmát vált, kiugrik, vállalkozik, előre és felfelé menekül, gyúrni kezd, jöhet a SpartanRace, a maraton és az IronMAN, megpróbál újra harmincnak tűnni és megkúrni azokat a huszonéves puncikat, akik kiírják a Tinder-profiljukra, hogy „egyéjszakás kalandorok kíméljenek”. Fiatalos Instagram-profil, márkás cuccok, fogfehérítés, barbershop, BalatonSound, Quimby, kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni, indokolatlan hashtag-használat, minden szelfin ugyanaz a jól begyakorolt grimasz, homlokráncolás, hogy úgy tűnjön, azok nem is a kor miatt vannak ott! Szorongó gyermeklét felnőtt testben.

A nők pedig ettől, a fiúkban tátongó apai űrtől folyamatosan kegyetlen kínokat élnek át. Rájuk mindeközben nem jut figyelem, hiába a konditeremben töltött fél élet, a kőkeményre edzett combok, magányosak és rettegnek ők is. Bevállalnak mindent, beveszik seggbe, mélytorkoznak, lenyelik, ha kell, lemennek kutyába és a padlóról is felnyalják. Megbocsátanak ezredszer is, reménykednek, összetörnek újra és kiürülnek. Női magazinok, pszichorovat vagy saját pszichoblog (!), énidő, 10 jel, amiből kiderül, megcsal-e, turkálás az üzenetek közt, előadások a nárcizmusról, Feldmár András, pucsítós jóga, világutazás, buddhizmus, elengedés filozófiája. Falatnyi ruhában pózolás, meztelenkedés az instán, csöcsös-segges lájkkunyerálás kép alá írt kurva mély idézettel, kisírt bambiszemek, megint csak „arra” kellettem. 

 Ötmillióféleképpen toljuk ki a traumáinkat a világra, elfojtunk, hárítunk, hasítunk, tagadunk, kivetítünk, frusztráltak vagyunk, tüneteket képzünk, faszságokban keresünk katarzist, kívül akarunk megoldást találni, racionalizálunk, pszichologizálunk és megmagyarázzuk húszezerféleképpen,

csak abba a kurva terápiába nem akar elmenni senki.

Intimitás nincs, segítségkérés sincs, self-help videók, motivációs üzenetek („jaj, nagyon igaz”), nárcisztikus, egymondatos próféták vannak. A „szar egyedül, de megoldom” attitűdje, a „kihúzom magam a saját hajamnál fogva” hiú ábrándja.

Szerintem a segítségkérés és a kapcsolatteremtés kudarca a korai anyai kötődés hiánya után az apai minták hiányából fakad. Az apától elsajátítható durva játék és a finom durvulás elfojtása miatt alakul ki. Mert kell hajat huzigálnom, aztán kell szégyellnem magam érte ha túl erősen csinálom, és meg kell tanulnom, hogy gyengédebben húzzam magamhoz a másikat, mert fájdalmat okoztam és kell éreznem a bűntudatot is, aztán pedig meg kell tanulnom kezelni azt is. Így teremtek kapcsolatot, így nem vagyok egyedül. De négyévesként hogy máshogy fejezném ki, ha nem a rendelkezésemre álló primitív eszközökkel: agresszióval és korai, éretlen nemi vággyal? Meghúzom a hajad, aztán hátra settenkedünk az udvaron a mászóka mögé megmutatni egymásnak a kukinkat meg a puncinkat. Nem totál természetes ez? Miért akkora tragédia, ha háromévesként meghúzom a hajad, mert tetszel? Nem inkább az a baj, ha fiatalon elfojtom, nem tanulom meg kezelni akkor, amikor kell, ezért felnőttként sem tudom utána jobban csinálni?

A feminizmus is számos elfojtásért felel, többek közt a férfias agresszió megfelelő és szükségszerű megnyilvánulását is ellehetetleníti

Nem állok az önismeretnek még azon a szintjén, hogy 100%-os  magabiztossággal belássam, a feminizmus iránti zsigeri idegenkedésem nem egyszerű énvédelmi mechanizmus-e, amivel én is máshová vetítem ki az érzelmeimet, mint ahol a forrásuk van. Egyrészt szerintem részben az, másrészt az énvédelmi mechanizmusoknak is van egy sajátságos logikájuk: ha a hiányos férfiképem szégyenérzetéből fakadó frusztrációs szorongásomnak nem is maga a feminizmus a forrása, nem véletlenül erre a tárgyra tud a legjobban rávetülni. A férfias nőképpel és nőies férfiképpel rendelkező ideológia célja ugyanis a kasztráció, ezért alkalmas felület az indulatáttételre, esetemben a harag kifejezésére.

A feminizmust nem csak politikai alapon utasítom el, 2019-ben a nyugati világban egyenesen egy neurotikus zavar visszaható és generációkon átívelő, mérgező tünetegyüttesének tartom. Érdekes, hogy akik nem kezelik terápiában az alapvető kötődési problémáikat, mennyire a gyermekekre vetítve szeretnék felszínre hozni az elfojtott tudattartalmaikat. A felnőtt ember, aki nem tud mit kezdeni a hajhuzigálással, a gyermeknek már nem is megtanítani akarja, hogy ő hogyan kezelje, hanem egyenesen kitörölni a neveléséből. A tiszta projekciós felületre, a gyerekre akarja rávetíteni a problémát, amit ő nem kezelt (mentségére szolgáljon, hogy ezt nem csak a feministák csinálják, hanem a legtöbb szülő), és egy radikális politikai ideológiát segítségül hívva kasztrálni szeretné a gyermek neveléséhez szükséges férfias energiákat.

Hogyan kaszálja le a falloszt a feminista propaganda?

Ha azt hisszük, hogy a radikális ideológiák óvodába importálása az egyetlen eszközük, és felnőttekre nem jelentenek veszélyt, végzeteset tévedünk. Hollywood és a mindent elárasztó propaganda ennél jóval mélyebb szinteken ostromolja a tudatunkat, és amikor azt mondom, hogy ehhez képest egy kiadós állami sorosozás kutyafasza, arra gondolok, hogy amíg az simán csak primitív, ez a propaganda dörzsölt és jéghideg precízióval támad ott, ahol védekezni is szinte képtelenség ellene: a kollektív tudattalan szimbólumvilágában.

Ahhoz, hogy ezt megértsük, Freud és Jung, a pszichoanalízis atyjainak mesekönyvein keresztül kell szemlélnünk a propagandát: meg kell értenünk, mi az Ödipusz-konfliktus, a péniszirigység, a kasztrációs szorongás, és azt is, hogy ezek hogyan öltenek formát a mesék és a legendák archetipikus szimbólumaiban.

Röviden arról van szó, hogy Freud egyik legtöbbet kritizált analitikus elmélete szerint mindannyiunk élete a bukott hős mítoszából eredeztethető: az apját megölő, anyját teherbe ejtő fiú, Oidipusz király történetéből. Eszerint ötéves kor környékén minden fiúgyermek szerelmes lesz az anyjába, nemi vágyat érez iránta, miközben elkezdi utánozni az apját (pl. az apja - lábára hatalmas - cipőjében flangál fel-alá a lakásban, folyton puszilgatja és ölelgeti anyát, apával versengve, hamarabb hozza be neki a kint felejtett holmit a szobába), és ki nem mondott, mély szorongás van benne, hogy az apja kasztrálni fogja ezért. Amellett, hogy az elmélet tudományosan nem teljesen megalapozott, azért érdemes belegondolni, miért az egyik legnépszerűbb narratív sémája a pornónak a „Mom fucking son” formátum. Freud szerint a gyermek félelméhez szégyen is társul, ezért az ödipális krízis végül a nemi vágy teljes elfojtásával ér véget: kamaszkorig, a nemi érésig pedig nem is hozzáférhető a tudat számára.

Igaz, ami igaz, az öreg Zsiga emellett nárcisztikus nőgyűlölő faszfej is volt (mely szó az ő esetében talán nem is annyira sértő), úgyhogy a nőknél az ödipális konfliktust egyszerűen csak Elektra-krízisnek hívta, aminek a lényege annyi, hogy a lányok azonosulnak az anyjukkal, irigykednek az apjuk péniszére és szégyenkeznek a hiánya miatt. Talán mondanom sem kell, hogy Freud nem a feminista mozgalmárok kedvence.

Ennek függvényében most nézzünk meg egy jelenetet a Wonderwoman-ből, és tanuljuk meg észrevenni a tudatalattinkba sugárzott propagadandát, ha a szemünk elé kerül! Ne olvassunk tovább, míg végig nem néztük az alábbi jelenetet (hang sem kell hozzá)!

Első ránézésre szinte itt is csak annyi történik, mint anno a Xena c. gyermekkorunkban vetített, ismert feminista propagandasorozatban: egy nő irgalmatlanul beabálja a férfiakat (Xéna külön gegje ehhez ráadásul a tökön ütés volt). Wonderwoman a harcos, de legyőzhetetlen szingli. A nagy és hosszú csövekből rálövöldözött acélmagvak nem hatolhatnak belé, azok visszapattannak a férfiakra és megölik őket. De ha mindössze ennyi lenne, joggal vádolna az olvasóm, hogy mindent kizárólag én vetítek bele.

Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy itt mit szimbolizál a nőnek beszúrt, kettétört puskacső.

A tér közepén áll egy torony, ami a jungiánus analitikában - hasonlóan az obeliszkekhez - ősi fallikus, maszkulin hatalmi szimbólum. A hatalmas fallosz tetején ott a veszélyt jelentő, elnyomást gyakorló atya, a náci mesterlövész (mi más).

A pénisz tövénél vele szemben megáll a gyermekférfi, a fiú, és megpróbálja a péniszt uraló, elnyomó apaképet lelőni, de nem sikerül neki: hiába veszi célba, impotensnek bizonyul, nem képes elsütni a fegyverét – így az apa veszi célba őt (nem véletlenül helyezték a szánalomra méltó fiúszerepbe azt a színészt sem, aki a Trainspottingban a saját ágyát is összeszaró Spudot alakítja).

Ekkor jelenik meg a szimbolikus pöccsel szemben a harcos Akhilleusz-nő is, és elpusztítja a gigászi hímtagot, megölve ezzel a fiú felett uralkodó rettegett apaképet, a náci katonát is. A nő nem engedi, hogy az impotens gyermekférfit az apja kasztrálja, inkább ő kasztrálja az apát is, bevégezve a herélés rituáléját. Ez maga az elbitorolt férfimítosz.

A kasztrációs apokatasztázis fináléján a szent nő megáll a lerombolt a fasz csúcsán - megtörténik az üdvözülés. A filmben számtalanszor ismétlődik hasonló jelenet, ahol a nő az égből, keresztként lebegve, villámokkal pusztítja el az elnyomó férfit, hogy a végén elhozza a megváltást, és egymás nyakába boruljanak nácik és amerikaik. Az üzenet egyértelmű: ha a nő erőszak útján veszi át a férfi helyét a dominancia-hierarchiában, azzal magát az erőszakot győzi le, az pedig meg is szűnik létezni. A mennyek országába az út fasz nélkül vezet!

 Fogalmam sincs, hogy ennél hazugabb, aljasabb, több pénzből készülő és több emberhez eljutó propaganda valaha látott-e már napvilágot az emberiség történetében, mindenesetre ez most itt van, hogy hirdesse nekünk a péniszétől megfosztatott világ megváltó dogmáit. Minden feminista örvendjen!

Utolsó gondolatom már Kurucz Adriennek egyáltalán nem szól. Egyrészt bármennyire nem szeretem a PR-feminista wmn.hu-t, bírom a Madame Fregoli néven megosztott írásait, másrészt igazságtalan volna egy általános jelenséget számon kérni rajta.

Az intézményes nevelésbe szakértelem és önismeret hiányában beleszóló feminista bloggereknek azt üzenem, hogy szeretném, ha 2019 számukra (is) a terápia éve lenne, és a permanens fallikus irtóhadjárat, illetve az óvodai ivartalanítás beteges vágya helyett a freudi kanapén békülnének ki a fasszal, hogy a lányaiknak később ne a szereposztó díványon kelljen küszködnie vele! A traumákra továbbra is a terápia jelent megoldást, az elfojtás feloldása a posztmodern politikai ideológiákban csak további, felesleges szenvedést hoz mindenkinek. Dicsértessék!

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/67577/pics/lead_800x600.png
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?