Gyógyítható-e a melegség?

Tibi atya

Nagy port kavart a köztévé egyik műsora, melyben a vendégek azon elmélkednek, hogy a melegség gyógyítható-e. A baloldal hisztériája rutinszerű, és ahogy azon sem tudok meglepődni, hogy a lábam megrándul, ha az orvos ráüt a reflexkalapáccsal, ezen sem tudok. Ezer torokból bömböl: a tudomány már számtalanszor bizonyította, hogy a melegség nem betegség, ezért a gyógyításáról gondolkodni hagymázos handabanda.

A baloldalnak kuss a neve. A szájukra ne merjék venni a „tudomány” szót, melyen a huszadik században éppen ők folytatták a felperzselt föld taktikáját: bevonultak a társadalomtudományokba és anélkül tettek kérdőjelet a tudományok előfeltételezései mögé, hogy azokat végül cáfolták vagy megerősítették volna. Jelentéktelenítettek, felszámolták a részrehajlástól mentességet és bizonyos dolgokra érzékenyítettek, másokat kisöpörtek a fókuszból.

Az azonos nemhez vonzódás kérdésében több szempontból sem tartom indokoltnak a tudományra hivatkozni: egyrészt azokat, akik az Egyesült Államokban a baloldali kánon dogmájába nem illeszkedő eredményekre jutottak, fél évszázadon keresztül kaszabolta a globális baloldali média, így a legszigorúbb terror terhe mellett lehetett csak ilyen véleményt alkotni. Rászálltak érdekeltségeikre, kirúgatták őket, cikizték és gonoszként állítottak be mindenkit, aki csak kapcsolatba lépett velük. Legutóbb a Patreonról sikálták ki a konzervatívokat, és ezzel eltűnt az utolsó támogatói felület, ahol megtűrték őket. Többmilliós oldalaikat máról holnapra törlik, a CNN-BBC tengelyen pedig soha nem is kaptak igazán megjelenési lehetőséget.

A tudomány egyáltalán nem kizárólagos érvényű hivatkozási alap, de a felvilágosodás óta ez volt az egyetlen olyan módszertan, melyet egyetemesen elfogadott mindenki. De ki volt az, aki ezt a gentlemen’s agreementet felrúgta? Nem azok, akik most oda szeretnének visszahátrálni a munkájuk eredménye elől?

A tudományos kutatások feketén-fehéren kimutatják: az azonos neműhöz vonzódó szülők gyermekei minden tekintetben rosszabb eredményeket érnek el, legyen szó a felsőoktatási bizonyítvány megszerzéséről, a gyermek iskolai barátainak számáról vagy párkapcsolati sikerességéről. Azok a tanulmányok, amik nem erre az eredményre jutnak, egytől egyig kutatásmódszertani hibák eredményei: kis mintás kutatások, megfelelő mintás, de nem véletlenszerű mintavételi eljárások, vagy explicit hazugságok. Mégis, a baloldali média fanfárral trombitál ünnepnapot, valahányszor egy ilyen kutatás napvilágot lát, miközben a kritikájának és a cáfolatának jobb esetben nem biztosít semmilyen felület, rosszabb esetben pedig a kritikusan gondolkodó személyét veszik célba.

A tudomány egyáltalán nem tud állást foglalni abban, hogy betegség-e (vagyis inkább zavar-e) a melegség. Azért nem, mert a zavar fogalmát lassan szintén lebontotta a posztmodern baloldal, tette ezt azért, mert a zavar fogalmi előfeltétele a norma, szerintük pedig a normaképzés megbélyegző, sértő és önkényes. Nem csak a homoszexualitás kérdésében, de már olyan személyiségzavaroknál is, mint a nárcisztikus személyiségzavar, ami napjainkban annyira elterjedt, hogy másról sem szólnak a pszichológiai előadások. Egyes – egyre erősödő - baloldali hangok azt a választ adják erre, hogy nem szabad többé zavarként tekinteni rá. Szerintem ez pedig a pokolba vezető út. A szabadság normák nélkül csak pusztító nihil, céltalanság és depresszió, a normátlanság normatív válasza pedig csak a cinizmus lehet. Ha abból indulunk ki, hogy normáknak léteznie kell, akkor szükségszerűen hívjuk életre a devianciát is, melyet a normalitás szül, mint árnyát a fény.

A véleményem az, hogy a konzervatívoknak be kell fejezniük a szégyenkezést, nem szabad többé bocsánatot kérniük azért, mert konzervatívok: ki kell állnunk a normák mellett, különben az életünk értelmetlen lesz.

Számomra a homoszexualitás és a leszbikusság kérdése éppen ezért nem az, hogy minek hívom: betegségnek vagy nem. A kérdés megtévesztő, és eltereli a figyelmünket a kérdés mögötti valódi kérdésről: utálnom kell-e a homoszexuálisokat, mert mások a normáik?

Az én válaszom itt lehet csak az, hogy nem. Nem kell utálnom. Ahogy nem kell utálnom egy nárcisztikus, vagy egy borderline-személyiségzavarban szenvedőt sem. Segítenem kell neki. A segítség mikéntje kérdéses, egyéni és esetleges: megtanítom-e elfogadni önmagát vagy segítek-e neki változni.

A baloldal a konverziós terápia fogalmát sem engedi megjelenni, tisztára meszelték tőle a köztudatot. Pedig vannak esetek, amikor nem önmagunk elfogadása vezet megoldáshoz, hanem a változás. Hogy a melegek esetén ez így van-e? Engedjék meg a baloldaliak, hogy visszadobjam nekik a saját labdájukat: ne beszéljünk a melegekről általánosítóan, és engedjük át az egyénnek a döntés jogát. Ne üldözzük azt sem, aki változni akar, és pláne azokat ne, akik azon gondolkodnak, hogy ez hogyan lehetséges.

Homofób vagyok-e?

Amennyiben a „fóbia” szó jelentése patológiás félelem és undor, úgy nem vagyok az: semmi ehhez hasonló magatartást nem tanúsítok egyetlen egyén felé sem. A posztmodern baloldali identitáspolitikától viszont irtózom, ami e köré gyűrűzött: számomra a Pride, az LMBTQ és a szivárvány nem emberi jogi mozgalmak szimbólumai, hanem elnyomásé, mások szexusának politikai tőkévé kovácsolásáé, hogy egy háború első sorába vezényelhessék azokat, akiknek a védelmét hazudják (ahogy a baloldal mindig tette), miközben a cél nem más, mint az egyetemes normák lebontása, fogalmi dekonstrukciója és az elnyomatás-politika inverz hatalmi struktúrájának mély bevésése a kollektív tudatba. Ez ellen viszont minden polgári eszközzel harcolni kell. Az ördög sem hátrál meg a szép szóra, kereszttel és tömjénfüsttel lehet csak elűzni.

Abban reménykedem, hogy egy nap ezt meleg honfitársaim is belátják, és nem hagyják többé, hogy olyan célokhoz használják fel őket, melyek az ő lehetőségeik csökkentésének árán folytatnak politikai propagandát. Abban reménykedem, hogy egy nap a melegek szaggatják meg elsőként a szivárványzászlókat, hogy ők kelnek fel legelőször az ellen, hogy bárki is "büszkeség" napot tartson egy olyan tulajdonságuk okán, melyet sem szégyellni nem kell, sem büszkének lenni rá, mert az nem valamifajta munka vagy gondolatiság eredménye, csupán az identitásuk egyik építőköve. Abban reménykedem, hogy ők is szolidárisak lesznek egymáshoz, és belátják, hogy a gyógyítható-e a homoszexualitás kérdése jogos felvetés, csak eltérő válaszokat adunk arra, hogy kell-e.

Úgy érzem, hogy a közgondolkodásban a gyűlölet tekintélyes része sem nekik szól, hanem annak az aljadék, rongyos vonaglásnak, annak a rosszízlésű technos veretésnek, amivel az őket igába hajtó propagandát promózzák a földkerekség legszennyesebb lelkű sarlatánjai. Dicsértessék!

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/67781/pics/lead_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?