Szégyen és gyalázat, ami Bálint gazda körül történik!

Tibi atya

A legpitiánerebb gyakorlatok egyikének tartom, amikor valakinek a politikai tevékenysége miatt hányunk fittyet az egyébként értékes életművére. A Fidesz XVI. kerületi önkormányzata nem csak ezt tette Bálint gazdával, de egyik képviselőjük, Vincze Ágnes az alábbiakat volt képes az ezt ellenző helyi LMP-s képviselő posztja alá beszúrni:

Laci szerintem nagyon gyorsan vegyél vissza a lendületből és vegyél vissza a sértegetésből. Ez ilyen ballib sajátosság, hogy ha valami nem a kedved szerint alakul akkor egyből sértegetsz másokat. Ősszel nyerj többséggel az LMP-vel választást és akkor majd az lesz a díszpolgár akit csak szeretnél (pfúj – a szerk.).

Ez az emberi lét egyik legalacsonyabb minősége: a börtöngaleri legvéznább tagja megy így oda kötekedni bárkihez, miközben pontosan tudja, hogy a tesók a háta mögött feszítenek. Ilyenkor egy röpke percre hatalmasnak érezheti magát, de higgyük el, amint visszahúzódik a bűzös kis cellájába, ismét a tápláléklánc legaljára kerül, hogy visszagravitáljon abba az egyetlen szerepbe, amire alkalmas, és ahová való. A csicskalétbe, a cellapincérkedésbe és a kritikátlan felszopásba.

A továbbiakban nem kívánok foglalkozni magával a pitiánerséggel, megteszik azt a nagyobb online sajtóorgánumok. Helyette inkább szeretném levonni a tanulságot, amit a sajtóban tapasztalhatunk.

Kezdjük a kormánypártival, de előbb lépjünk párat hátrafelé a teljes képért!

Orbán Viktor évértékelő beszéde óta megváltoztak a dolgok. Érezhető volt, hogy az elfáradt soros-migráns vonal, ha jelen is marad, nem lesz már sokáig domináns, és helyét a középosztályt célzó családi intézkedések és gyermekvállalási támogatások veszik át. Minden médiagúnyolódás ellenére én ezt üdvösnek tartom, de úgy tűnik, ennyi év háborús neurózisa után mégsem megy a konszolidáció máról holnapra: egy hadosztálynyi ostoba nyalonctollnokot a szerkesztőségekben mégsem lehet 24 óra alatt értelmes publicistákká nevelni.

Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel?

Először is nem szabad kapkodni – gondolhatják a döntéshozók –, Varga Istvánt pedig, aki túl hamar mondta ki, hogy a kormánypárti firkászok bizony egy fabatkát nem érnek, ha minőséget is kell szolgáltatni, el kell küldeni szépen az elíziumi mezőkre pihenni. Jó katona volt, de túl sebesléptű is, aki idejekorán tört előrefelé, megnyitva ezzel a zárt sort az ellenzéki média dárdáinak.

De ha figyeltünk, egyáltalán nem ő volt az egyetlen, aki a napokban eltűnt.

Oláh Gellért, a 888 aranyifja „önként” elhagyta a szerkesztőséget egy kamaszkorából előkerült karlendítős fotó miatt. Aztán ma, az ECHO TV „Keménymag” című műsorából, ahol számos egyéb hitvány gyakorlat mellett az én ipari fikázásom is felületet kapott, elbocsájtották azokat a 888-as és Pestisrácokos kolumnistákat, akik antiszemita módon Jakab Péter helyett JÁKOB Péternek hívták a szintén antiszemita múltú Jobbik képviselőjét. Megadja Gábor, Ambrózy Áron és Vésey Kovács László sorsa ezek után a jövő zenéje, de ebben a műsorban biztosan nem szerepelnek többé ők sem. Térjünk rá tehát Bálint gazda szégyenletes ügyére.

A kormánypárti média kussol. Sehol egy viharos publicisztika Bálint gazda SzDSz-es múltjáról, sehol egy véleménycikk a XVI. kerületi ellenzéki képviselőkről, de még egy szolidan megeresztett bayeri kurvaanyázás sincs.

A vén, kommunistából lett nemzethy konzervatív Stefka István most csendre inti Huth Gergelyt, a Pestisrácok főszerkesztőjét: az előző rendszerek sötét belügyes tapasztalataiból tudja, mikor okosabb hallgatni. A kiváló stratéga, G. Fodor Gábor most nem ad tűzparancsot Pozsonyi Ádám Bucónak, amíg ő a 888 zilált – éppen szintén antiszemitizmussal vádolt – sorait rendezi.

De miért nem?

Nos, azért, mert érzik ők is, hogy az évértékelő beszéd új kommunikációs vonala szerint – ha helyi szintű politikai érdekeket szolgált is – ez a pitiánerség a harmadik kétharmad után védhetetlen, az ilyen Vincze Ágnesek pedig a pártvezetésre nézve is már inkább csak szégyent, mint politikai hasznot jelentenek. Éppen ezért kiállni mellette nem mernek, de kritikát gyakorolni sem.

Szégyenteljes. Csend. Van. A. Kormánypárti. Sajtóban. És be kell vallanom, ezt a csendet most kurvára élvezem.

Ezen a ponton mégis szeretném megismételni a mondatot, amivel a bejegyzést kezdtem: a legpitiánerebb gyakorlatok egyikének tartom, amikor valakinek a politikai tevékenysége miatt hányunk fittyet az egyébként értékes életművére. Ahhoz, hogy megértsük, miért kellett ezt most megismételnem, egy röpke bekezdés erejéig tekintsünk nyugatra:

Az orvosi Nobel-díjas James Watson-t, a huszadik század egyik legelismertebb molekuláris biológusát, genetikusát és zoológusát földönfutóvá tették az Egyesült Államokban, miután többször arról beszélt, hogy a nagy mintán mért intelligenciakülönbségek az afrikai és a nyugati emberek között valószínűleg genetikai eredetűek. Sokszor hozzátette, hogy nem rasszista, azt is, hogy nem is örül, hogy erre a következtetésre kell jutnia, de szerinte a tudomány az tudomány, ha pedig megoldásokat keresünk, nem hallgathatjuk el a problémát.

Ezt követően a nyugati liberális baloldali média nem csak ízekre szedte, de rászállt valamennyi üzleti partnerére, a családjára, az egyetemére és bárkire, aki meghívta előadni a tudóst, akinek DNS-térképei nélkül ma nem tartana ott a tudomány, ahol. A totális egzisztenciális ellehetetlenítés után annyira nem maradt pénze, hogy el kellett adnia a Nobel-díját is, amit szégyenszemre orosz oligarchák vásároltak meg dollármilliókért, hogy aztán ingyen visszaadják a meghurcolt tudósnak. Csak hogy érezzük ennek a súlyát: egy politikainak sem nevezhető, de bizonyos identitáspolitikai szempontból kényes kijelentése miatt azt az embert döngölték földbe, aki nélkül a rákkutatás a ma ismert formájában nem létezhetne.

És hogy reagált erre az az itthoni média, akik szerint valakinek a politikai szerepvállalása miatt megtagadni az érdemeit a legpitiánerebb dolog?

Nem olyan régen „Kedves Watsonom, ön egy kissé rasszista” c. cikkében az Index pökhendi tollnoka erősítette meg, hogy bizony van olyan – politikailag is értelmezhető, de egyértelműen nem annak szánt – közéleti megnyilvánulás, ami kiforgatható, és amiért mégis elvehető valakitől minden megszerzett dicsősége. „Javíthatatlan Watson” címmel rákontrázva közli az egykor nívós hetilapból szennyportállá silányult HVG, hogy az idén 90 éves Watsont a kijelentései miatt megfosztották minden valaha elért, becsületbeli egyetemi címétől. A többit fel sem sorolom, a Google bárkinek terebélyes listát fog előhozni a balliberális média pökhendi cikkeiből. Az itthoni balliberálisok sem mutatnak több kíméletet senki felé, aki nem illik az ő politikai narratívájukba.

Mielőtt azzal jönne valaki, hogy a jelenkor Giordano Brunoja nem hazai ügy, ezért nem is analóg Bálint gazdával, jelzem, hogy a tudomány és a művészetek egyetemesek: itthon is érzed a hatásukat, és sajnos annak is, ha politikai okokból mindkét oldalon fittyet hánynak rá. 

Sajnálom Bálint gazdát, hogy a támadói ennyire pitiánerek, a védői pedig ennyire képmutatók. Jobbat érdemelne. Az egyetlen dolog, amit ebben a szerencsétlen helyzetben tehetek, hogy a 100. életévében még annyit kívánok neki, amennyiben jó egészségben folytathatja a munkáját, és mivel fröccskedvelő, felajánlom neki, hogy ha a belvárosban jár, nálam élete végéig ingyen fröccsöt kap, ha díszpolgárrá kenik fel, ha nem. Az ő munkája velünk marad, azon pedig mindannyiunknak kell keményen dolgoznunk, hogy a mindkét oldalon tenyésző percembereké egyszer majd nyomtalanul eltűnjön. Dicsértessék!

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/68947/pics/lead_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?