A feminizmus nőképe lealacsonyító, nem a királylányos meséké!

Tibi atya

A posztmodern feministák szerint a klasszikus Grimmeket feldolgozó Disney-mesék legfőbb hibája, hogy elavult nemi sztereotípiákat örökítenek tovább a kollektív tudattalanban. Sérelmezik, hogy mindig a királyfik mentik meg a királylányokat, mert szerintük fontos, hogy a kislányok a mesékből sokkal inkább önálló és erős nőkről halljanak, akiknek nincs szükségük a boldoguláshoz férfiakra.

Több szempontból is hibásnak vélem a kritikai pontokat, amikkel a propaganda lassan, de biztosan beköltözik a mesekönyvekbe. Egyrészt elkövetik azt a hibát, hogy többszáz éves meséket szeretnének egy néhány évtizedes identitáspolitikai manifesztó alapján értelmezni, így pedig lehetetlen kinyerni belőlük az eredeti üzenetet. Másrészt úgy csinálnak, mintha nem értenék, mi a különbség az absztrakt szimbólumok és a konkrét valóság között. Mintha a Bibliát próbálnánk egy középiskolás kamasz szkepszisével kritizálni: micsoda hülyeség már, hogy a cet lenyeli Jónást, aztán kiköpi és minden oké?!

Mesékhez és mítoszokhoz addig nem is érdemes hozzányúlni, amíg el nem fogadunk velük kapcsolatban egy alaptételt: olyan hazugságok, melyek mélyebb igazságokat fednek fel. A mélység általi elnyeletés pedig nem csak Jónásnak segített megtalálni célját, hanem kismillió másik hősnek is a kultúránk hosszú történetében:

  • Odüsszeusz nem tudott hazatérni Ithakába, amíg le nem bukott az alvilágba
  • Dante, mikor az ember életútjának felén egy sötétlő erdőbe jut, az igaz utat csak a Poklon át leli meg
  • még Bulgakov is megjáratja Mesterével és Margaritájával, mire végül egyesülhetnek.

A mesékben a mélybe, a sötétbe, a rejtettbe leereszkedés mindig a tudattalant jelenti, a benne lakó szörnyek és szenvedések pedig a szorongás megannyi elfojtott formáját szimbolizálják, melyeket a szereplőknek le kell küzdeniük és meghaladniuk, hogy a saját meséik hősei lehessenek.

Ahelyett, hogy az újlipóti feministák értelmiséginek szánt, de valójában rettentő kommersz, mélyebb megközelítésre alkalmatlan ideológiai lózungjait fogadjuk el, nézzünk inkább egy klasszikus királylányos mese, a Hófehérke mélyére!

Hófehérke meséje egy korokon átívelő, archetipikus női konfliktust ábrázol, ami szerintem sosem lesz elavult:

a lánygyermek üldöztetését a narcisztikus anyától.

Az eredeti történetben Hófehérkét a vérszerinti édesanyja neveli, aki később a népajak nyomán változik gonosz mostohává, ugyanis a korban nagyon magas volt a szülés körüli anyai halálozás. A mese egy traumatizált nővel kezdődik, aki a traumája szerint határozza meg, milyen az ideális leánygyermek. Vagyis a kívánság, hogy Hófehérke megszülessen, maga is traumából fogan: tél van, és hímzés közben a királyné megszúrja az ujját egy tűvel. A havas ablakkeretre kiserken három vércsepp, mire a királyné így sóhajt fel: bárcsak nekem is lányom születne, kinek bőre fehér, mint a hó, ajka piros, mint a vér, haja fekete, mint az ablak ébenkerete. Az ideális elképzelések mentén kívánt lány hamarosan meg is születik.


A tű nem csak itt szimbolizálja a traumát, hanem rokka formájában a Csipkerózsikában is, ahol a gonosz boszorkány a születésekor elmondott átokban egy tűszúráshoz köti Csipkerózsika halálát.

Hamar kiderül, hogy az anyának vannak piszkos titkai, és valójában nem csak királyné, hanem boszorkány is. Kastélyának egy titkos kamrájában van egy belső tükör, melynek egyetlen funkciója, hogy eloszlassa egzisztenciális rettegését, miszerint bárki is szebb lehet nála. Ez a tükör számára az egyetlen hiteles forrás, melyből az önértékelése táplálkozik - ennél pontosabb szimbólummal aligha lehetne ábrázolni, milyen szorongás lakik egy narcisztikus ember tudattalanjában. Ahogy Hófehérke kamaszodni kezd, a tükör kegyetlen őszinteséggel fosztja meg az anyát a saját szépségébe vetett hitétől: "szép vagy, de Hófehérke százszor szebb nálad!” - az anya ettől éktelen haragra gerjed, és bosszút forral lánya ellen.


A jungiánus analatikusok majd megmagyarázzák, hogy a narcisztikus anya belső tükrében miért egy maszk (persona) jelenik meg, én egyelőre csak itt hagyom tisztelgésnek a korai Disneyk zseniális szimbolikája előtt.

Számtalanszor találkoztam az európai teremtéstörténetben olyan apákkal, akik fiaiktól a férfias potenciáljuk, az erejük okán féltek. A trónfosztást elkerülendő, Uranosz az alvilágba száműzi Kronoszt, aki miután kasztrálja apját egy sarlóval, szintén felfalja gyermekeit, hogy végül fia, Zeusz döntse meg őt. Az Ödipusz-konfliktus több formában jelenik meg (egyetlen általam ismert esetben nem tragikus kimenetellel: mikor Ábrahám megkíméli Izsákot), de minden esetben a hatalom (vagy az Úr szövetségének továbbvitele) következik a konfliktus lezárásából. Olyannal a Hófehérke előtt az európai mítoszok között ennyire tisztán viszont sosem találkoztam, hogy egy anya próbálja megölni a saját lányát pusztán a szépsége okán. A mese valószínűleg azért is lett ennyire népszerű, mert éppen e köré az anyai ősirigység köré szövi a konfliktust.

A narcisztikus anyák azonban nem erővel győznek a lányaik felett, hanem fondorlattal, és ezzel el is érkezünk a Hófehérke (és egyben minden narcisztikus anya által nevelt lány életének) legkegyetlenebb epizódjához: bezavarja a lányát az erdőbe, hogy kitépethesse a szívét egy férfival, a Vadásszal.


A vadász végül kudarcot vall Hófehérkével, Freudnak pedig szerintem lenne pár ötlete, hogyan lehet értelmezni a tőrével nőbe hatolni képtelen férfi metaforáját.

A rengeteg erdők a mesékben szintén mindig ugyanazt jelentik, és véleményem szerint egyetlen jobb szimbólum létezik csak a kamaszlányok lelkére, mégpedig a nyúl ürege (ahol a vörös királynőtől tudjuk, hogy teljes erődből kell rohannod, hogy egyhelyben maradj - de ez már egy másik történet). Az erdő éppen elég élénken, és egy gyermek számára is átélhetően jeleníti meg az eltaszított (lány)gyermek érzelemvilágát: egyedül van, fél, menekülni akar, de nem tudja, merre. Ez nagyjából meg is felel a klinikai empíriának: a kamaszlányok ritkábban agresszívak a külvilág felé, az agressziót ugyanis befelé fordítják. Hajlamosabbak a depresszióra, az önmarcangolásra, pánikrohamokra és a borderline-szerű zavarok tüneteinek produkálására.


A kamaszlányokat elragadó marcangoló mélybe zuhanást Disney ezekkel a képekkel teszi átélhetővé egy gyermek számára is.

Hófehérke ezután hozzácsapódik a törpékhez, mint azok a csajok, akik a középsuliban olyan srácokkal barátkoznak, akikre nem tudnak férfiként tekinteni, miközben nem veszik észre, hogy mindegyik megfarkalná őket (egy haverom haverja szerint, akit úgyse ismertek, tele is van az internet ilyen pornóremakekkel). Fontos részlet, hogy a Disney-verzióval ellentétben az eredeti történetben a törpéknek nincs nevük, ahogy a mesében egyetlen szereplőnek sincs Hófehérkét leszámítva: mindenki mást a szerepe szerint neveznek (pl.: gonosz mostoha, vadász, királyfi). Véleményem szerint azért van így, mert ez az univerzum Hófehérke belső világának az érzelmi megjelenítése, melyben a saját önképe körül szerveződő szerepek a külvilág befelé vetített, éppen ezért homályosabb képei. Nem számít, konkrétan hogy hívják a vadászt, az érzelmi biztonságot, de férfias jelenlétet mégsem szavatoló törpéket, vagy a királyfit. A lényeg mindössze annyi, hogy ezek a szerepek veszik őt körül.

A narcisztikus anya ismét a mélyben elrejtett tükréhez fordul, akitől megtudja: Hófehérke még mindig százszor szebb, mint ő. Különféle játszmákkal és álruhákkal próbálja meg eltenni láb alól, de egy motívumban mindegyik verzió megegyezik: a mérgezett almában.

Napjainkban szinte nincs is népszerűbb témája a pszichológiai előadásoknak, mint a narcisztikus személyiségzavar, és valamennyin így hangzik el a narcisztikus személy hatása a környezetére: mérgező. Ahogy Hófehérkét megmérgezi az anyja, valóban úgy mérgeznek a narcisztikus anyák is: finom gyümölcsként – mintegy szeretetteljes gesztusként - kínálva etetik meg a mérget lányaikkal. Nem verik, nem fizikailag bántalmazzák őket, sokkal inkább gondoskodásként eladva ölik meg a lányaik szépségükbe és nőiességükbe vetett hitét, melynek részleteibe nem megyek bele, akit érdekel, itt olvashat róla többet.

A mérgezést követően Hófehérke tetszhalott állapotba kerül, és üvegkoporsóba teszik. Fogalmam sincs, kinek jutott eszébe ez a hasonlat, de nagyon találó: az üvegkoporsó egy láthatatlan fallal vonja körbe, ami elválasztja, de el nem takarja a külvilágtól. A tetszhalott állapotot végül a szerelmes csók töri meg, a happy end pedig a gonosz anyakép halálával ér véget, aki az esküvőn haragjában megpukkad, amikor meglátja, hogy Hófehérke még mindig szebb, mint ő (Disney itt eltér az eredeti sztoritól).

Tudom, hogy manapság a mesékben is népszerűbb (jó, egy nagy szart népszerűbb, de a propaganda hatására gyakoribb) a hercegnő, aki (akár a szó fizikai értelmében is) harcos, és férfi nélkül hozza le az életet (esetleg leszbikus is lesz). A narcisztikus anyák lányaitól mégis sokkal gyakrabban hallom, hogy felnőtt életük legnehezebb kihívása, hogy stabil párkapcsolatot tartsanak fenn férfiakkal. A mesék persze a maguk sajátságos szimbólumrendszerén keresztül alkalmatlanok arra, hogy részleteiben és egyéni problémákra reflektáljanak, sokkal inkább elnagyolt, és gyermekek számára is befogadható érzelmi lenyomatokkal törekednek arra, hogy szimbolikus képi világot rendeljenek archetipikus sérelmekhez és a belőlük fakadó vágyakhoz. A királyfira való igény nem a patriarchátus propagandája, hanem az intimitás, a közelség és az érzelmi biztonság legmeseszerűbben átélhetőbb szimbóluma egy lány számára, amit célként kitűzve egy nap nőként hagyhatja majd el az üvegkoporsót. Persze a többszáz éves mesék korántsem törekedtek arra, hogy PC-k legyenek, így vélhetően a leszbikusok, a képzelt nemük szerint élők vagy a homlokpinájú medvedisznóemberek kirekesztve érezhetik magukat, de ettől még az sem igaz, hogy a mese elnyomja a nőket, és a valódi hőse nem Hófehérke, az anyai hatás dacára érett felnőtté váló nő, hanem a királyfi, aki megmenti. Az igaz, hogy itt a nő nem aktív (férfiasan agresszív) cselekvéssel harcol, hogy elnyerje végső jutalmát, de azért a maga módján harcol ő is a világgal, és a kislányok, akiknek ezt a mesét szánták, hiszem, hogy jobban meg tudják élni a belső konfliktusaikat, ha ezeket a szimbólumokat rendelik hozzá, mintha a Frozen című feminista propagandameséjét. Nem véletlenül mesélik ezt a történetet évszázadok óta, és nem véletlenül nem fog a kutya sem emlékezni arra pár évtized múlva, amikor a mörcsöndájzra megcsappan a kereslet.

Persze nem tagadom, létezik másmilyen mese is. Ebben a hercegnők önálló, erős szinglik, és harminc éves korukig kiélik magukat, hogy utána a Tindervilág varázsmondatait írják a képeik alá: "egyéjszakás kalandorok kíméljenek". Hatásos varázslat lehet ez is, mert sok hercegnő próbálkozik vele, a kérdés csak az, hogy ez a kulturális minta a számukra kívánatos hatáshoz vezet-e. Kérdés továbbá, hogy segíti-e a megküzdést a belső konfliktusokkal egy propagandisztikus ideológia, melynek célja, hogy már a mesekönyvek lapjain kasztrálja a férfiképet, a péniszt pedig rávarrja a nőre.

Azért gondolom, hogy nem, mert szerintem ennél nőgyűlölőbb ideológia sosem létezett. Dicsértessék!

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/69710/pics/lead_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?