Hópelyhek, biztonságos terek és Jordan Peterson

Tibi atya

Az alábbi írást egy az egyben emeltem át a mandiner.hu-ról (eredetiben itt olvashatjátok). Most, hogy a christchurch-i vérengzés után a Facebook és az Instagram is vállaltan üldöz mindent, ami a fehér felsőbbrendűséget hirdeti (kérdés, hogy a többi gyűlöletideológiát miért nem ugyanúgy, a szélsőbaloldali gyűlöletideológiákat pedig miért egyáltalán nem - védhető álláspont, hogy üldözzük mindkettőt és védhető, hogy ne üldözzük egyiket sem, de az nem védhető, hogy az egyiket üldözzük, a másikat ne). Tíz évvel ezelőtt, mikor valaki azt mondta, hogy lassan kötelező lesz azonosulni a szexuális kisebbségekkel, legyintettek a progresszívok: már megint csak a konzervatívok riogatnak. Öt évvel ezelőtt az volt a duma, hogy oké, történnek szélsőségek a progresszív identitáspolitika nevében, de azok elszórtak, egy szűk kisebbségre jellemzőek, és csak a média nagyítja fel a szerepüket, ezért nem szabad belőlük általánosítani. Ma már teljesen egyértelmű, hogy egyik sem igaz: ezek mainstream jelenségek, és a konzervatívoknak az elejétől fogva igazuk volt. Olvassátok a Mandiner bejegyzését, illetve Dr. Gáspár-Szilágyi Szilárdot, mert nagyon fontos, itthon nem eleget tárgyalt témát taglal!

************************

A szabadság az, amikor másnak megmondhatod azt, amit nem akar hallani. Ezért annyira fontos, hogy egy társadalomban, főleg az egyetemeken megengedjék különböző ideológiai szempontok megvitatását. És ezért annyira veszélyes a „hópehely nemzedék” dühödt támadása minden és mindenki ellen, ami nem egyezik az ő nézőpontjukkal. Így járt Jordan Peterson is. Ahogy e sorok egyetemi posztdoktori kutató írója is kapott már figyelmeztetést a nem megfelelő véleménye miatt. Dr. Gáspár-Szilágyi Szilárd, az Oslói Egyetem nemzetközi és európai jogi posztdoktori kutatójának írása

 A társadalmi normák nem statikusak. Az sem, hogy miként viszonyulunk más embertársainkhoz, akik nem pont olyanok, mint mi, és hogy milyen szavakat használunk az ő megjelölésükre. A 20. század elején a legtöbb nyugati társadalomban a nőknek nem volt szavazati joguk, az azonos nemű kapcsolatokért börtönbüntetés járt, és az Egyesült Államok déli államaiban tomboltak a Jim Crow-törvények, illetve mindenki a mára már tiltott „néger” szót alkalmazta a feketékre (the n word).

A 20. század hatalmas előretöréseket hozott mind a technológia, mind a különböző embercsoportok társadalmi helyzetének javulása terén. Ugyanakkor a 20. század azt is megmutatta, hogy

mennyire elfajulhatnak társadalmaink, ha szélsőséges ideológiák veszik át a hatalmat,

legyen az a szélsőjobb vagy a szélsőbal.

Miért említem mindezt? Mert pár évvel ezelőtt elindult egy számomra aggasztó hullám bizonyos amerikai egyetemek kampuszain, főleg a társadalomtudományok terén.

Bizonyos szavak hirtelen tabuvá váltak, egyetemisták üvöltöztek professzorokra, ha netán olyan kényes témákat vetettek fel, amik számukra „sértők” voltak, és már az is bajnak számított, ha egy fehér diák netán raszta hajjal jelent meg. Olyan új szavak és fogalmak jelentek meg, mint a trigger warning (előzetes figyelmeztetés a sértés eshetőségére), a safe space (biztonságos tér) és a cultural appropriation (kulturális kisajátítás). Ha a fehér gyerek indiánnak (elnézést, amerikai őshonosnak) öltözött be Halloween napján, akkor ez annak volt a jele, hogy a szülők tuskók, akik a gyereküknek megengedik, hogy sztereotipikusan képviseljen egy leigázott népcsoportot. A raszta hajú fehér kölyök kisajátította a feketék kultúráját. S mielőtt egy kényes történelmi vagy társadalmi témát felvetett volna egy professzor, előre kellett szólnia a diákoknak (trigger warning), hogy kényes téma következik. És ha netán szegényeket sértődés érte volna az órákon elhangzottak miatt, volt egy biztonságos terük, ahol meghúzódhattak (safe space). Ha megkérdezted egy lánytól, hogy van-e barátja, akkor lehet, hogy „mikroagressziót” követtél el ellene, mivel egyből feltételezted, hogy barátja és nem barátnője van. Nos, ők az úgy nevezett „hópelyhek” (snowflakes) –

akik ugyanakkor nem annyira ártalmatlanok, mint egy porszemcsén megfagyott vízcsepp.

Kívülállóként, aki nyugat-európai egyetemeken dolgozva mindez távolinak és mókásnak tűnt, afféle „az amerikaiaknak megint nincs jobb dolguk”-jelenségnek tartottam ezt. Azt gondoltam magamban, ezek bizonyára egyedi, amerikai társadalomban előforduló esetek, és nem fogják átugrani az Óceánt.

Nem így lett.

A túlérzékenység következménye, hogy hamar megbélyegzünk bárkit, aki nem ért velünk egyet, és sok egyetemi vitában és párbeszédben

kialakul az öncenzúra, ami a kritikus gondolkodást csökkenti. 

Személyes példát hozok fel: két jogi egyetemi kutatóval (az egyik a transgenderek jogaival foglalkozott, a másik az azonos nemű házasságok elismerésével – szerintem mindkettő igenis fontos téma) a transgender jogokról beszéltünk. Mivel érdekelt a téma, megemlítettem, hogy az Amerikai Pszichológusok Egyesületének egy tanulmánya szerint a transgenderek rendkívül nagy hányada követ el öngyilkosságot, és ez a szám meghaladja az egyharmadot, miután megtörtént a nemváltoztatási műtét. Tehát szerintem bármilyen jogalkotónak fel kell erre figyelnie, mert lehet, hogy súlyosabb biológiai folyamatok is közrejátszódhatnak a háttérben, és nem minden fogható a társadalmi elnyomásra és a meg nem értésre. 

Pár hétre rá értesített egy másik kolléga, hogy

ügyeljek, mit mondok és kinek,

mert az a hír terjed, hogy transgender-ellenes és erősen konzervatív nézeteim vannak! 

Tehát én, aki erdélyi magyarként kisebbségiként nőttem fel, kilenc országban éltem, nem magyar nővel élem az életemet és kiállok a melegek jogaiért, egyből transgender-ellenes konzervatívnak lettem titulálva! És ez gond. 

Az ilyen megbélyegzések súlyos karrierkövetkezményekkel járhatnak, illetve kialakítanak egy bizonyos öncenzúrát: „Gyere inkább, ne vitatkozzunk erről, mert ki tudja, mit mondanak mások”. De a tudományos élet, az akadémiai világ nem erről szól!

*

Az egyre gyarapodó európai példák után a minap, egy londoni konferencia után azt olvasom a BBC-n, hogy a világ egyik legismertebb, legpatinásabb felsőoktatási intézménye, a Cambridge-i Egyetem visszavonta egy kanadai professzor két hónapos kutatói meghívását. A kanadai professzor nem más, mint Jordan Peterson, aki pár évvel ezelőtt robbant a médiába és manapság az egyik legmegosztóbb tudományos világbeli és online személyiség. Főleg fiatal férfiak váltak szinte kultikus követőivé, miközben a szélsőbal ideológiák felé elmozduló hópelyhek szerint már épphogy nem maga a Sátán avagy Hitler megtestesítője.

Mindezt úgy, hogy Jordan Peterson saját magát egyszerűen klasszikus liberálisnak tartja.

Persze a média egy része az évek során mindent megtett annak értelmében, hogy Peterson munkáját félreértelmezze és szélsőjobb szimpatizánsként mutassa be.

Peterson munkáját, előadásait és kritikáit két éve követem. Elolvastam a 12 Rules for Life(Az Élet 12 Szabálya) könyvét, ami semmi más, mint egy élet-útmutató, illetve meghallgattam számos egyetemi előadását, amelyeket azelőtt rögzített, hogy híressé vált volna. Az egyetemi előadásain, mint pszichológus szakember, főleg az emberi viselkedésről és az emberi ideológiákról oktat a Torontói Egyetem pszichológiai karán. Végighallgattam számos más interjúját, előadását, vitáját is, miután híressé vált.

Jordan Peterson 2016-ig egy egyszerű kanadai pszichológus és professzor volt. A kanadai McGill Egyetemen szerzett diplomát, a Harvard Egyetemen oktatott, és több évtizeden keresztül foglalkozott mint akadémikus és szakember az emberi viselkedéssel, olyan problémákkal, mint például az alkoholizmus terjedése a férfiak körében.

Mégis hogyan vált Peterson pár év alatt megosztó, világhírű alakká? Mindez 2016-ban történt, amikor a kanadai parlament módosította a kanadai büntető törvénykönyvet és a kanadai emberi jogok alapvetését, miszerint egy személy nemi identitása vagy kifejezése is védett, és súlyosbító körülménynek számít, ha valaki ellen a nemi identitására nézve követtek el bűncselekményt. Peterson e kanadai törvény ellen szólalt fel a kanadai szenátusi meghallgatáson: szerinte az ontariói emberi jogi törvénykönyvvel kiegészülve olyan helyzetek alakulhatnak ki, amik szerint a közalkalmazottak (így a professzorok is) egy személyt az általa óhajtott személyes névmás szerint kell, hogy megszólítsanak. Ellenkező esetben a hatóságok pénzbírságot róhatnak ki az illetőre.

Jordan Peterson szerint a kanadai történelemben

ez az első alkalom, amikor az állami apparátus arra kényszeríti a lakosságot, hogy a nyelvét idomítsa

(„compelled speech”).

Nos, magyarul beszélő emberek számára ez az egész helyzet kissé röhejesnek tűnik, hiszen a magyar nyelvben egy darab első szám harmadik személyű személyes névmásunk van: „ő”. Az angolban ugye ott van a három – he (férfit megjelölő), she (nőt megjelölő), it (állatot, tárgyat megjelölő) – személyes névmás. Vagy legalábbis azt gondoltam, hogy csak ennyi van. Peterson szerint az új törvény következménye, hogy az állami apparátus arra kényszeríthet egy közalkalmazottat, hogy egy férfit she-nek szólítson, ha a férfi ezt így akarja, egy műtét által férfivá vált nő pedig kérheti, hogy he-nek szólítsák. Közben afféle új kifejezések jelentek meg, mint zer, zee. Állítólag ma már több tucat angol személyes névmást tartanak számon (amit persze semmilyen nyelvi akadémia még nem fogadott el), amelyek kifejezik a „nemi spektrum” minden létező változatát.

Azok számára, akik olvasták Orwell 1984 mesterművét,

van itt egy enyhe hasonlóság az újbeszéllel.

Jogászként most kezdtem felfigyelni, hogy hivatalos törvényekben az ombudsman (országgyűlési biztos) szó helyett ma már az ombudsperson a helyes, a spokesmant (szóvivő) pedig fölváltotta a spokesperson. Afféle angol nyelvi tisztogatásnak kezdünk tanúi lenni, amik egy bizonyos politikai hullámnak, irányzatnak kell, hogy megfeleljenek.

Ennek az új irányzatnak nemcsak a nyelvre van hatása, hanem számos tudományágra is. Egy TedEx videóban egy MIT-n kutató biológiaprofesszor arról beszél, hogy csak most kezdünk ráébredni arra: bizonyos betegségekre hajlamosabbak a férfiak, mint a nők és fordítva, és emiatt új klinikai kutatásokat kell végezni. Sajnos ilyenfajta kutatásra manapság már nehezebb pénzt szerezni, mivel bizonyos ideológiai hullámok nem ismerik el, hogy a férfiak és nők között vannak biológiai különbségek.

Jordan Peterson az előadásaiban nem csak a szólás- és gondolatszabadság effajta csorbításáról beszél, hanem különböző „inkluzív” állami programokat is kritizál. Különbséget tesz az esélyegyenlőség (equality of opportunity) és a kimeneteli egyenlőségközött (equality of outcome). Az elsőt támogatni kell, mivel mindenkinek – nemre, vallásra, bőrszínre, szexuális orientációra tekintet nélkül – meg kell adni az esélyt arra, hogy a társadalomban kiteljesíthesse önmagát.

A kimeneteli egyenlőség már problémásabb, főleg amikor az állam olyan intézkedéseket akar meghozni, amik különböző kvóták alapján bizonyos embercsoportok képviseletét akarja erősíteni. Ha nem értjük meg kellőképpen, hogy egy csoport például miért túl- vagy alulreprezentált egy szakmában egy másik csoporthoz képest, akkor ezek az állami intézkedések torzíthatnak. Példaként: ha holnap az állam meghoz egy intézkedést, hogy minden kőműves fele nő kell, hogy legyen, hogy reflektáljunk a nemek közötti majdnem egyenlő megoszlásra (elnézést, a két domináns nem között), nem biztos, hogy minden nő örvendene ennek az intézkedésnek.

Annak, hogy egy csoport miért túl- vagy alulképviselt egy bizonyos szakmában vagy funkcióban, lehetnek társadalmi és történelmi okai,

vagy az is előfordulhat, hogy bizonyos csoportok másként választják karrierjüket.

Az effajta állami vagy egyetemi intézkedések nem egyediek: számos egyetemen bizonyos kvóták vannak különböző kisebbségek számára, vannak országok, ahol egy cég vezetőségének bizonyos százaléka nő kell, hogy legyen, és így tovább. A kérdés – amit szerintem Peterson jogosan feltesz – az, hogy mennyi csoportnak kell biztosítani a képviseletét, és ez nem egy másik versenyképesebb személy rovására jár-e, aki nem a „védett” csoport tagja.

És itt fontos egy fogalom megemlítése, amit nemrég épp egyik professzor kollégám próbált kibogozni egy jogi előadáson: az „interszekcionalitás” (intersectionality). Tegyük fel, hogy létre akarunk hozni egy nemzetközi bíróságot, ahol azt akarjuk elérni, hogy ne csak a férfiak dominálják a bírói helyeket, hanem a nők képviseletét is biztosítsuk, például azzal, hogy előírunk egy bizonyos kvótát női bírók számára. De ugyanakkor arra is kell ügyelnünk, hogy a különböző jogi kultúrákat is képviseljük, illetve földrajzilag is legyen egy némileg reprezentatív bírói gárda. Igen, de ugyanakkor azt is számba kellene vennünk, hogy fejlett vagy fejlődő országból jön a bíró. És mi van akkor, ha egy emberi jogokkal foglalkozó bíróságról van szó? Kellene képviselni akkor például a transgender, a nem heteroszexuális közösséget? És így tovább.

Végül is mi a fontos egy nemzetközi szintű bíróságon? Hogy az ott dolgozó bíró legyen egy kompetens, tanult személy; vagy az, hogy az illető legyen mondjuk egy fekete, buddhista, meleg férfi egy fejlődő országból?

Ezek mind jogos kérdések, és egy igazán szabad társadalomban efféle gondokat szabadon meg kell és lehet vitatni. De az utóbbi időben nem ezt tapasztalom.

A közösségi médiáról (Twitter, Facebook, stb) már tudott, hogy

tölcsérszerűen tereli a figyelmünket olyan ideológiákra, emberekre, akik hozzánk hasonló véleményeket képviselnek.

Nagyon könnyen válnak komplex társadalmi kérdések leegyszerűsített, fekete-fehér (nem fajra értem!) problémákká. És ha netán mondanál valamit a fehér problémáról, amit a másik csoport tagja feketének lát, akkor már jönnek a megbélyegzések: kommunista, náci, fasiszta.

Ez a logika szerint Peterson fasiszta, mert szerinte bizonyos állami intézkedések, amelyek a transgender közösségre vonatkoznak, valójában csorbíthatják a szólásszabadságot. És persze oda vezethet, hogy bárki, aki Petersonra hivatkozik, szintén fasiszta.

A Cambridge-i Egyetem szánalmas akciója ezért annyira aggasztó számomra. Anélkül, hogy az egyetemistákat kitették volna egy másik ember véleményének, hallgattak a „diáktestület” félelmeire és visszavonták egy kompetens akadémikus kutatói meghívását. A Cambridge-i Egyetem később azzal indokolta döntését, hogy Peterson egyik előadása után egy olyan emberrel pózolt, aki iszlamofób pólót viselt.

*

Az egyetemnek az elsődleges dolga az, hogy egy olyan teret biztosítson, ahol kényes és sokszor ellentmondásos problémákat meg tudunk vitatni, nem pedig az, hogy minden egyetemista kényét-kedvét kiszolgálja.

Épp azzal válik valaki felnőtté, hogy képes másvalakit meghallgatni, és ha nem ért egyet az illető álláspontjával, ellenérveket hozhat fel.

De ezt nem azzal érjük el, hogy elcsitítunk bárkit, aki tőlünk eltérő véleményeket fogalmaz meg. A huszonéves diákok nem hópelyhek: ők lesznek a következő vezetők. Rosa Parksnem hópehelyként pityergett a biztonságos fészkében, hanem leült a fehéreknek fenntartott ülésre a buszon. Vivian Malone pedig első fekete nőként felemelt fővel lépte át az Alabamai Egyetem küszöbét, miközben fehér férfiak faji szitkokat ordibáltak.

Tizennyolc éves koromban ragadt meg egy Orwellnek tulajdonított gondolat:

a szabadság az, amikor másnak megmondhatod azt, amit nem akar hallani.

Ezért annyira fontos, hogy egy társadalomban, főleg az egyetemek közegében megengedjék különböző ideológiai szempontok megvitatását. Szemtanúi vagyunk annak, hogy egy olyan toleráns országban is, mint Hollandia (írhatnék sokat a holland toleranciáról, mert éltem ott) megint előretör a szélsőjobb. A kérdésem: ez nem pont azért történik, mert bizonyos kényes témák nincsenek megfelelő módon megvitatva?

******************************************

Annyival szeretném kiegészíteni, hogy a fent említett gyakorlatok egyáltalán nem idegenek idehaza sem, így nem lesöpörhetőek annyival, hogy azok a távoli nyugat betegségei. A multinacionális cégek HR-politikája idehaza is vígan alkalmazza ezeket az irányelveket, hol kimondva, hol kimondatlanul. Dicsértessék!

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/70854/pics/lead_800x600.png
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?