Atyai pofon = gyermekbántalmazás? - a Márki-Zay-interjú margójára

Tibi atya

Az utóbbi napokban nagy port kavartak Márki-Zay Péter kijelentései, miszerint a gyermek testi fenyítése néha szükségszerű. Mivel nagyon kényes téma, kezdem azzal, hogy mit mondott és mit nem mondott.

A lényege annak, amit mondott:

  • hét gyereke van, csak szülői autoritással lehetett menedzselni a családot
  • nem fenntartható az a család, ahol mindenért külön kell könyörögni a gyereknek, aki vagy kegyeskedik megcsinálni vagy nem
  • egy kézszorításnak (továbbiakban a testi fenyítésnek) bele kell férnie, ha a gyermek nyilvánosan viselkedik úgy, hogy azzal az egész környezetét zavarja
  • nem szabad szó nélkül tűrni a hisztiket, ha a gyerek csinálja, arrébb kell vinni
  • Magyarországon a törvények szerint minden fizikai atrocitás gyermekbántalmazásnak minősül, amivel ő nem ért egyet, szerinte a kanadai törvények ennél észszerűbbek, ott nem a teljes tiltás az irányelv, hanem a szabályzás (itt hangzott el, hogy nem öklös, hanem nyitott tenyeres ütés van a kanadai törvényben, illetve sem nyomot hagyó, sem fejre mért ütés nem elfogadható)
  • kifejezetten hangsúlyozza, hogy fenyítés alatt nem az öncélú bántalmazást, a rendszeres gyermekkínzást kell érteni, egyszerűen azt, hogy bizonyos helyzetekben nem szabad hagyni, hogy a gyermek mindent határt átlépve, bármilyen – akár hisztériás – eszközökkel rángassa dróton a szüleit és a környezetét a saját pillanatnyi igényei szerint
  • A válás és a családok felbomlása nagyobb károkat okoz egy gyermekben, mint egy alkalmi nyakleves (hiánymondat a médiában)

Le sem írok olyanokat, hogy fogalmazhatott volna óvatosabban, hogy politikusként tudhatta volna, hogy ezek kiforgatható mondatok. Nem vagyok hajlandó a szavak kiforgatását legitim eszközként elfogadni – most pedig Márki-Zay Péterrel ez történik. Az Origo, ami eddig a ténylegesen nőverő fideszesekre egy kurva szót nem szólt, hirtelen érzékeny családvédő lett, míg a balliberális oldal inkább a tízmillió pszichológus és nevelési tanácsadó szindrómáját ölti magára – ahogy az lenni szokott, nulla szakirodalmi ismerettel és terápiás tapasztalattal, cserébe rengeteg kávéházi bölcsességgel.

A gyermekbántalmazásról

A fekete pedagógiát elítélem: egyetértek azokkal az álláspontokkal, melyek szerint a módszeres és szadisztikus gyermekbántalmazás több tekintetben rosszabb, mint a koncentrációs táborok. Először is, a gyermek autonómiája és énképe jóval képlékenyebb, mint a felnőtteké. Olyan, mint egy agyagtábla, ami még puha, ami formálható, amiben minden nagyobb lenyomatot hagy, hogy aztán később úgy keményedjen meg. A módszeres szülői agresszió, a verés és a kínzás éppen ezért nem mint külső fenyegetés létezik számára, amit joga van utálni és megvetni, hanem mint belső állandó, amit utálni és megvetni csak magával együtt lenne képes (de nem képes arra sem). Ahogy a koncentrációs táborok foglyainak lehetőségük volt legalább fejben elítélni a lágerkápót, úgy egy gyermek sosem képes elítélni a saját bántalmazó szüleit, mert az ellene elkövetett erőszakot a személyisége integráns részévé építi: a láger így nem kívül létezik, hanem belül, a kápó nem külső személy, hanem a szelf lényegi eleme. Ne feledjük továbbá, hogy a táborokban a felnőttek sorsközösséget alkottak, így bármi szörnyűség is történt velük, voltak társaik a szenvedésben, míg a bántalmazott gyermekekre ez szinte sosem igaz: a ki nem fejlett személyiség az abúzus elől gyakran menekül vissza a belső világba, ahol elszigeteli magát és akkor is magányos lesz, ha fizikailag nincs egyedül.

A folyamatos bántalmazás az agyunk szinaptikus mintázatán is maradandó nyomot hagy. Az idegrendszerünk és a bőrünk ugyanabból az ektodermális csíraplazmából differenciálódik, vagyis végletekig leegyszerűsítve olyan, mintha mindig kabátként hordanánk magunkon a kifordított idegrendszerünket. A bőrünkben számos receptor található, melyek az agynak azokra a kérgi területeire közvetítik az ingereket, amik a testérzékelésért, és így a testképünk belső reprezentációjáért felelnek. A tartós fájdalomingerek (ún. nociceptív ingerek) károsítják ezeket a területeket. Kimutatták továbbá azt is, hogy a gondolkodás szempontjából legfontosabb elülső kérgük is fejletlenebb azoknak, akiket sokat és módszeresen bántalmaztak.

A ló másik oldala

Mindez nem jelenti, hogy minden, a gyermeket ért fizikai atrocitásra nyakló nélkül húzhatjuk rá a „bántalmazás” és az „abúzus” szavakat. Mielőtt folytatom, azért fontos megjegyeznem, hogy a gyermek első két évére ez nem igaz, újszülött és csecsemőkorban ki kell szolgálni a gyermek minden igényét, ellenkező esetben olyan ősbizalmi mélysémák törnek benne, amiket később nagyon nehéz és terápiaigényes feladat helyreállítani. Ilyenkor még az igények nem kielégítése is kimerítheti a bántalmazás és az abúzus fogalmát.

Nagyon károsnak vélem azonban, ha egy-egy ALKALOMSZERŰ rángatás, vállszorongatás, esetleg egy kézre csapás is úgy kaphatja meg a bántalmazás bélyegét, mintha ez a címke ingyen volna. Egyrészt ezzel infláljuk a szót, és a valódi abúzuson átesettek traumáit bagatellizáljuk, másrészt egy nagyon fontos kérdésben megint úgy nyer vitát a balliberális szekértábor (bocs, az Origo „véleményét” itt nem minősítem még álláspontnak sem), hogy az egyet nem értőket démonizálja, és nemtelen nyelvi trükkökkel egy kalap alá veszi őket az abúzust elkövetőkkel (mely kategóriába még a szexuális bűnözők is beleférnek). Balavány György a nála sokkal gerincesebb Márki-Zay Pétert még gerinctelennek is nevezte a véleményéért (ő egyébként az a fajta újságíró, aki virtigli fideszes volt egészen addig, amíg el nem vesztette a munkáját, azóta egy az egyben visszazengi a balliberális kánont, a múltat kompenzálandó, kicsit agresszívabban. Ez csak egy bizonyos pontig szórakoztató, amikor viszont ő "gerinctelenezik" olyanokat, akik nem azok, az annyira idegesítő, mint amikor a kommunista rendszer seggnyalója, Stefka István, kommunistát kiált és pesti srácnak hívja magát).

Milyen esetekben elfogadható az a fajta testi fenyítés (jobb szavak híján én is ezeket használom), amiről Márki-Zay Péter beszél?

A hisztéria válaszreakció egy olyan szituációra, ami meghaladja az egyén megküzdési kompetenciáit, a gyermekek pedig gyakran képesek olyan hisztérikus állapotba hajszolni magukat, ami egy bizonyos pont után öngerjesztő (vagyis a hisztéria oka már a hisztéria maga). Ilyenkor képtelenek a strukturált gondolkodásra: az ezért felelős agyi területek vérellátása átmenetileg csökken, és azok olyan alacsony aktivitással működnek, hogy kár is elkezdeni érvelni velük, nem fog összejönni. Amikor teli tüdőből visítani kezd és a villamoson a földhöz csapkodja magát, a legrosszabb berögződés, hogy „majd abbahagyja”. Magától nem fogja, legfeljebb ha ájulásig csinálja. Meg kell ragadni a vállát, és megszorítani vagy megrázni, miközben igenis erélyesen és határozott, megemelt hangon rá kell szólni (nem kell kiforgatni és szándékosan félreértelmezni: senki nem mondta, hogy a szuszt is ki kell belőle rázni, vagy hogy úgy meg kell szorongatni, hogy nyoma maradjon – Márki-Zay sem erről beszélt). Ha a gyereket nem zökkentem ki ebből az állapotból, akkor az idegrendszerét jóval komolyabb terhelésnek (és ha mintaszerű, akkor a veréshez hasonló roncsolásnak) teszem ki, mint ami egy kis megrázásból fakad. Nem beszélve arról, hogy ha a gyerekem visít, az nem csak engem idegesít, hanem rajtam kívül mindenki mást is, és nem gondolom, hogy a gyermeknek ne kéne megtanulnia ezt figyelembe venni. Ha mindig csinálhatja, sosem fogja.

Lehányom a bokámat attól is, amikor a hűdehaladók azzal jönnek, hogy a gyereknek mindig mindent meg kell indokolni, és mindig türelmesen meg kell várni, amíg megérti és elfogadja a szabályokat. Szerintem nem mindig. Vannak dolgok, amik nem megegyezés függvényei és nem vita tárgyai, mert sarkalatos értékek: nem tartom bocsánat nélküli bűnnek például, ha a szülő ráhúz a gyermek lábára, ha az szándékosan és haragból belerúg vagy megüti. Azt nem később és nem utólag kell megszüntetni, hanem ott, akkor és azonnal (ez nem azt jelenti, hogy később nem kell beszélni róla).

Agyfaszt kapok tőle, mikor ilyet látok az utcán (sajnos egyre gyakrabban), és a szülő kedves-dorgáló hangon annyit mond a gyereknek, hogy „jaaaaj nem szabad”, miközben a teljes hanglejtésével és minden gesztusával azt sugározza a gyerek felé, hogy nagyon is szabad. Ha tízből csak egyszer képes a gyermek így érvényesíteni az akaratát, akkor mindig meg fog vele próbálkozni, hiszen ha tudatosan nem is tudja kiszámolni, hogy ez még így is 10%-kal nagyobb esély a sikerre, mintha nem csinálná, érezni fogja. A gyermekek, akiknek ilyen önérvényesítési sémák rögzülnek, jó eséllyel világi faszkalapként folytatják ezt felnőttként is, és bár bizonyos életkor felett ez sem mentség, ezt a szüleik okozták.

Márki-Zay Péter semmi démonit nem mondott ebben az interjúban, hiszen nem a gyermek módszeres bántalmazásáról, nem valódi abúzusról, sokkal inkább az észszerű keretekről beszélt, melyre a gyermekeknek szükségük van. Banális végletnek tartom azt a nyugaton dívó progresszív trendet, hogy a gyermeket „kis felnőttként” kell kezelni, és óvodásként is pontosan úgy kell tiszteletben tartani az autonómiáját, mintha betöltötte volna a 18. életévét. Ezt egyrészt maga a gyermek sem igényli, másrészt ennek a testi kontaktust fóbiás ingerré kovácsoló világlátásnak egyenes következménye, hogy ma már nyugaton akár egy csiklandozást is lehet abúzusnak nevezni, nemhogy egy enyhébb vállszorítást (sajnos ez egyáltalán nem retorikai túlzás volt, fősodratú jelenségről beszélünk). Ez a túlvédettség szülte a hiperérzékeny, nehézségekkel megküzdeni képtelen hópihe generációt.

Tisztelem Márki-Zay véleményét, és elítélem a szavai kiforgatását. Elítélem továbbá, hogy ma Magyarországon a „polgári” diskurzus azt jelenti a balliberális oldal számára, hogy lehet egyetérteni vagy patás ördögnek lenni, a kormánymédiának pedig még a szótárában sem létezik ilyesmi, pillanatnyi érdekek mentén zeng együtt teljesen szürreálisan akár a balliberális sajtóval is, ha pitiáner bosszút szimatol.

Még egyszer: senki nem érvel amellett, hogy a gyermekbántalmazás jó, a mintaszerű abúzus elfogadható, vagy a pofon önmagában "a" megoldás. Egyszerűen csak nem tartom a gyermekek és a felnövekvő generációk szempontjából sem előnyösnek, ha a trauma fogalmát úgy keretezi át a társadalom, hogy az minden szarra, még a legártatlanabb és legenyhébb legyintésre is ráhúzható legyen. Mert nem ugyanaz az egyszeri kézre csapás, mint a módszeres, gyermeken kiélt kegyetlenkedés vagy a szülők érzelmi elérhetetlensége és távolságtartása. A hatása sem ugyanaz. A társadalom megítélésében sem kéne ugyanannak lennie.

A konzervatívoknak pedig sürgősen be kell fejezniük, hogy liberálisoktól kérnek bocsánatot, csak mert más a véleményük. Felnőttként nem kell elismerni senki fogalmi kereteit, ha azokat nem megalapozott érvekkel, hanem doktriner panelekkel, médiafölénnyel és véleménymonopóliummal próbálja érvényesíteni. Dicsértessék!

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/75235/pics/lead_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?