Micsoda hét! Nemzetáruló Harry Potter és európai mesék az indexen

Tibi atya

A héten nagy port kavart a Maróth Miklóssal készült interjú a Pesti Srácokon, amiben a tudós kifejti gondolatait a közállapotokról, többek közt arról, hogy Harry Potter mennyire nemzetietlen, illetve hogy egy európai és egy magyar mese helyett inkább két magyart kéne tanulni.

Annyi mindennel lehet vádolni a Harry Pottert a következetlen karakteralkotástól a rengeteg genetikatagadó demagóg bullshiten át egészen odáig, hogy a péniszirigység mennyire érvényesül egy írónőnél, akinek a világában a varázslás elsődleges eszköze olyan klasszikusan fallikus szimbólum, mint a pálca, ami a magvából sugarakat lő. Persze, mindegyik kritika egyéni interpretáció, amolyan belemagyarázás, ami új és új lencsén keresztül vizsgálódik, de ha ezek nem lennének, az irodalom sem lenne ennyire izgalmas. Most már tényleg kurvára várom, hogy egy feltűnési viszketegségben szenvedő, lépcső alatt nevelt szociopata, aki minden józan megfontolás ellenére újra meg újra halálos veszélynek teszi ki a szeretteit (Siriust meg is öli, mert nem képes szót fogadni), hogyan vádolható meg még a nemzetellenességgel is. Szerintem sehogy, de csak örülök neki, ha tévedek, és az idegesítő young-adult karakterek bűnlajstroma gyarapszik.

Ami az egyetemes és a magyar irodalom arányát sérelmező kérdéseket illeti, például, hogy "Minek kell elolvastatni egy magyar és egy európai mesét az alsó tagozatban? Miért nem két magyart?" - nos, ez nem azért rendkívül korlátolt, mert bigott, hanem mert nem érti, mi az, hogy mese. A mese a maga módján rendkívül konzervatív konstruktum, ami szakít a valósággal, hogy mélyebb igazsághoz jussunk. Onnan lehet tudni, hogy jó, hogy régóta mesélik, mert van benne valami, amihez az ember olyan mélyen és kimondhatatlanul vonzódik, hogy nem csak a századok, de még az évezredek próbáját is kiállja. Nyelveken és nemzeteken is átível, mert a szimbólumai nyers tudattartalmak, aminek a nyelv nem megteremtője, csupán segédeszköze a hozzáférésnek. A magyar népmesék közt vannak zseniálisak (pl. a Fehérlófia, ami annak ellenére, hogy 1981-ben született, sokkal régebbi elemekből merít), és vannak silányak, mint bármelyik a sok közül, ahol a paraszt bizniszel az ördöggel, aztán még azt is átveri, és ezt valamifajta erényként kell értelmezni. Hálás vagyok érte, hogy nekem alsó tagozatban meséltek olyan európai szerzőktől, mint Ezópusz vagy Homérosz, és nem is szívesen cserélném el a bolyongó hőst, akinek le kell mennie az alvilágába, mielőtt visszatalál a családjához, az ügyesen seftelő számadó juhászra, csak mert utóbbi magyar. Ettől függetlenül olvasok szívesen az utóbbiról is, csak ne kelljen érte az előbbivel fizetnem.

Sokkal érdekesebb viszont egy másik, a kultúránkat érintő kérdés, ami elhangzik a sokat emlegetett Pesti Srácok interjúban, a média viszont nagyvonalúan elsiklik felette:

 A SZÍNHÁZAK ÉVI 120 MILLIÁRDJA MELLETT ELTÖRPÜL A KUTATÁS 17,5 MILLIÁRDOS TÁMOGATÁSA

Vagyis mennyi forrást tudnak biztosítani hozzá?

Ha igaz az, hogy a színházak évi 120 milliárdot kapnak, az ELKH hálózata pedig mindössze 17 és felet, akkor itt súlyos aránytalanságok vannak a társadalmi hasznot és egyebeket tekintve. Ezt meg kellene gondolnia a politikai döntéshozóknak, hiszen itt el kellene gondolkodni, hogy amely szervezet az emberiség előrehaladásáért is dolgozik, amely a találmányaival a gazdasági fellendülést hozhatja, annak miért csak a szórakozást jelentő színházak támogatásának a tizede jut a költségvetésből.


Ezzel mélyen egyetértek. Egyáltalán nem gondolom, hogy a magyar színházak valóban olyan fontos kulturális mérföldkövek, mint 100 éve, sőt, inkább azt gondolom, hogy többségükben már csak placebotermékek, amit a prolik azért vásárolnak, hogy néhány órára magukra ölthessék a kultúra külsőségeit 1500 forintos BB-pezsgővel a szünetben. A mainstream színházi kultúra közönséges ripacskodás, valódi alakítás nincs, a megjelenítendő szereplő helyett pedig legfeljebb az ő tehetségükkel töltekezhetünk, de a legtöbb esetben inkább csak azokkal a színpadias manírokkal, amiket ők annak vélnek. A nagy részük olyan, mintha Laár András készítené el a „Nagy Színész színészkedik” c. abszurdot, csak ezek sajnos komolyan is gondolják. A fősodratú felhozatal nem túl változatos: musical, klasszikus darab modern(nek hazudott) újraértelmezésben (értsd: rendőri egyenruha van a szereplőkön, meg kurvának vannak öltöztetve), operett vagy valami olyan posztmodern fos, aminek már műfaja sincs, cserébe története se, de nagyon mély, segédanyagként meg valami ilyen dumát tolnak hozzá, hogy „magáról az emberről szól”.

A kedvencem mégis az az évszázados hazugság, amikor a színészek néha a közéletben is elszínészkedik, hogy ők az utolsó lázadók, a kultúra megmaradt hírnökei a politika ellen.

Valójában nincs a rendszerkritikájukban semmi lázadás, a színészek már a Kádár-korszakban is inkább lázadó szabadszellemnek maszkírozott politikai kegyencek voltak, és nem történik ez másképp ma sem. Nagyobb színházakba egy évre előre nem lehet jegyet kapni, mégsem a piacból élnek, hanem évi 120 milliárd állami támogatásból. Bár szerintem éppen elég állami támogatás lenne, hogy ingyen használhatják a hatalmas értékű épületeket, ebben még a mai politika sem értene egyet velem. A „színészértelmiség” funkciója ugyanis mindig az volt, hogy a forradalmi indulatokat vezesse el: amíg a proli megkapja a műsort a színházban, addig nem az utcán cirkuszol. A darabokba erőltetett, kontextusból kikandikáló, didaktikusan bugyuta politikai utalásoknak, az Alföldi Róberttel fémjelezhető „Na, ma ki lesz a Soros”? féle szereplői kikacsintásnak a közönség felé pragmatikus haszna van a mindenkori hatalom számára: a proli egy kicsit úgy érezheti, hogy ő lázadt, ráadásul bennfentes közegben, a kultúra ikonjai közt, aminél jobban semmi sem csillapítja a forradalmi libidót.

Kurva érdekes, hogy a színészértelmiség most a kultúrát félti, de a balliberális kormányok alatt, amikor a magyar film tényleg a béka segge alatt volt, és olyan produkciókkal aláztak alapvetően jó színészeket, mint az Álom.net, vagy a gagyi remakek, jó közönségfilm pedig 20 évig nem is született, akkor valahogy nem kellett félteni a kultúrát, jó vót az úgy. Nagyon úgy tűnik, hogy ha ki van nekik töltve a csekk az évi 120 milliárdról, akkor értik, hogy „hunyjuk be a szemünket, oszt úgy falatozzunk”, de ha nincs, és Művész Úr taxizását ajtótól a művészbejáróig piaci alapon kéne kitermelni, akkor hirtelen a kultúra kerül végveszélybe.

 A kutatások ennek alig több mint 10%-át kapják, de ez talán érthető: az első Orbán-kormány bukásában sem az MTA, hanem a Heti Hetes játszott nagyobb szerepet, akik bizony Farkasházy elvtárs vezénylete alatt pontosan tudták, mikor és mit kell mondani, hogy jó vastagon fogjon a toll azon a csekken. Igaz, a kutatásoknak valódi társadalmi hasznuk van, ellentétben a maníros operettszínészkedéssel és az olcsó politikai humorral, de amint visszahúzza a kormány az enyves kezét a 120 milliárd felől, erre nagyívben szarik mindenki, és legfőképpen a kultúráért egy napja még holtversenyben aggódó színészek. Tegnap bizalmaskodva belesuttogták a kamerába, hogy "ilyen utoljára az ötvenes években volt", mintha bármelyik pillanatban elhurcolhatnák őket, ma meg kussolnak. Megkapták a gázsijukat, vége a darabnak.

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/88218/pics/lead_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?