Index: a töltelékemberekért nem kár

Tibi atya

Azt hiszem, nagyon nehezen lehet baloldalisággal vádolni (noha a tények utáni világban vádolni bármivel lehet), mégis fontosnak érzem, hogy legyen működő baloldal, hiszen klasszikus baloldali vívmányok nélkül a kapitalizmuson semmilyen fék sincs. Versenyhivatal híján a verseny egy idő után önmagát számolja fel, szakszervezet nélkül pedig a munkás is csak humánerőforrássá lényegül. Dacára annak, hogy fontosak, a baloldali álláspontokat kevésbé érzem sajátomnak, mert amellett, hogy a piac egy-egy szereplőjét néha meg kell fékezni, a piacot magát serkenteni kell, és életpályámból adódóan ebben otthonosabban mozgok. Hiszem továbbá, hogy a kapitalizmus a jelen helyzettel nem megbukott, hanem éppen ellenkezőleg: jelesre vizsgázott. Egyik másik gazdasági berendezkedés sem lett volna képes túlélni egy több hónapos globális leállást és egyik másik sem lesz képes abból úgy felállni, mint ahogy ez fog. Mielőtt megjelenik a kommentekben, nem félek a bukástól sem, hiszen a nemzetközi piacra alapozók pokoli év előtt állnak, de az én célközönségem mindig is magyar volt.

Piaci szemléletem és személyes helyzetem ellenére mégis zsigeri undor fog el az alábbi, Indexen olvasható sorok láttán:

Az a cég, amelyik feltalálja magát ebben a mindenkinek új helyzetben, és tudatosan karcsúsít az állományán, annak az idén nem kell hozzányúlni a bérekhez, jövőre pedig akár már újra emelhet is, hiszen a leginkább elkötelezett munkavállalókra épülő kollektíva könnyebben kitermelheti az ehhez szükséges pluszbevételt. Más vállaltvezető is beszélt arról, hogy álmatlan éjszakák nélkül vált meg az alkalmazottai kevésbé elhivatott 20 százalékától, miközben a fennmaradó 80 százalék a maximumot nyújtja, és nem kizárt, hogy végül 2020 jobb lesz, mint 2019 volt.

Tudatos karcsúsítás - soha ilyen szépen nem mondta még senki, hogy családapákat és anyákat kell tömegével kirúgni azzal a bullshittel, hogy a cég többi alkalmazottja jövőre talán béremelést kapjon. Az a cég, amelyik feltalálja magát - ahogy a szerző fogalmaz - nem csak a kevésbé elhivatott 20 százalék életét roncsolja, hanem a maradék 80-ét is, akik hónapokig, de talán évekig azzal a stresszel járnak majd haza, hogy talán ők lesznek majd a következők, akiket a vezetőség kevésbé elhivatottnak talál. Nagyon örülünk neki, hogy álmatlan éjszakák nélkül vészelik át a vállalatvezetők ezeket a nehéz időket, és igazán örvendetes, hogy a 2020-as juttatásaik jobbak is lehetnek, mint a 2019-esek.

Csakhogy a piac logikája nem egészen az, hogy ha munkaerőhiány van, akkor a munkáltatók nagylelkűen azt mondják, hogy "persze, itt egy kis fizetésemelés". Az ilyen és ehhez hasonló tündérmesék helyett inkább a "ha nem tetszik, nem muszáj itt dolgozni" rögvalósága a valószínűbb. Egy bezuhanó piacon vagy csökkented a költségeidet (vagyis nem fizetsz többet a megmaradt dolgozóidnak sem), vagy az áraid nem lesznek elég versenyképesek. Ez szükségszerűség, megkerülhetetlen vastörvény.

Töltelékemberek - írja egy másik mondatában a szerző. Így hívni azokat, akik egyébként hajlandók dolgozni, csak az informális hierarchiában hátrébb szorultak (hiszen azért valljuk be, a dolgozók rangsorolása soha sem objektív), nem a kapitalizmus normatív mentalitása, hanem a kapitalizmus patológiája, a kettő pedig úgy viszonyul egymáshoz, mint a baloldalon egy szociáldemokrata a vörös bolsevikhoz. A piacgazdaság célja ugyanis éppen az, hogy minél több embert juttasson minél tartósabb jóléthez, ezáltal újra és újratermelve magának a piacát is, amiből táplálkozik. Töltelékembernek nevezni azokat, akik nem a leghatékonyabb profittermelő humánerőforrások, nem pusztán embertelen, de a piacgazdaság jól megfontolt érdekeivel is ellentétes. Ha a keresők 20%-a kiesik a "tudatos karcsúsításban", azt nem csak a 20% sínyli meg, hanem mindenki. 

A kialakuló létbizonytalanságnak egyenes következménye, hogy a kultúrára és mentálhigiénére fordított kiadások minimálisra csökkennek.

Színészek, rendezők, színpadi látványtechnikusok, zenészek, festők, pszichológusok, írók, éttermek és egy sor egyéb foglalkozás lehetetlenül el. Azoké is, akik nem "kevésbé elhivatottak", és akik nélkül a közvetlen profit logikája szerint túl lehet élni, az életünk mégis velük az, amit ma életnek hívunk (ha úgy tetszik, ők azok, akik a megkeresett forintjaink köré felépítik azt a szolgáltatási hálózatot, amiben a megkeresett forint értéke is nő, mert változatosabb fogyasztási lehetőségekkel ellentételezhető). A piacnak nem csak a túlélés, hanem a jólét is célja, aminek ők nem csak gyümölcsei, de megtermelt többletértéküknél fogva magvai és táptalaja is, akik a fogyasztásukkal szintén hozzájárulnak a nagy egészhez. Aki szerint az egzisztenciális reccsenésük balanszba hozható egy-egy cég előnyösebb pozíciójával, netán a felsővezetők elégedettségével, az a beszűkült szemlélete miatt kápónak a gyártósor mellett kiváló lehet, a piac komplexebb elemzésére azonban alkalmatlan.

Végül - bár tudom, hogy éppen az ilyen kiszólásokkal bérlek magamnak időről időre lejárató cikkeket a címlapon - baromira érdekelne, hogy mióta ennyire piacszemléletű szociáldarwinista az az Index, ami fennállása nagy részében Spéderek és Simicskák zsebéből volt "piacvezető" (inkább piacmegvezető), jelenleg pedig éppen egy KDNP-közeli oligarcha hajtja be hozzájuk olyan gigacégeknek a reklámmegrendeléseit, akik szeretnék elkerülni azokat az adójogszabályokat, amik a kis- és középvállalkozásokat terhelik. Bizonyára náluk nincsenek töltelékemberek, mindenki a teljesítményének köszönheti, hogy ott van, ahol.

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/94258/pics/lead_800x600.png
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?