Ördög Nóra: Nem használom a gyerekeimet és nem élek vissza a jogaikkal

Tibi atya

Mikor megírtam az első kritikámat Kulcsár Edina és külön is kapható tartozéka, Csuti gyermekmunkás gyakorlatáról, gondoltam, hogy a celebvilág érzékeny pontjához nyúlok. Nem volt nehéz dolgom, csak össze kellett hasonlítanom, hogy egy átlag celeb mekkora interakciót vált ki a sima fotójával és mekkorát, ha ott virít mellette a védtelen poronty. Bevallom, arra sem számítottam, hogy akikről az írás szól, elgondolkodnak rajta. A lájktermészetű valóságmegélés ugyanis nem ismer egyéb szempontot, mint önmagát mennyiségi alapon, és nem eszköz valaminek a közléséhez, hanem maga a cél, ami minden egyebet sorvaszt eszközzé. A lánykérést, ami a nyilvános térben sosem a lányról szól, mindig a kérő jófejségéről, a szerelmi vallomást, amit az író csak látszólag ír a kedvesének, valójában saját magának, és a közös pillanatokat a gyerekkel, amiknek a közös jellege így veszik el és válik közösségivé.

Ezúttal Ördög Nórába botlottam az interneten, aki egy interjú keretében azt fejtette ki, hogy a gyermekmunka szülői forszírozása az influenceriparban nem csupán nem elítélendő, hanem egyenesen hasznos, sőt, őt éppen ez teszi felelős szülővé. Elvégre a szülő feladata, hogy ennél sokkal komolyabb döntéseket is meghozzon a gyerek helyett 18 éves koráig, akár még azt is, hogy milyen színű bugyi legyen rajta (az ő szavai).

Nos, ha Ördög Nóra tényleg így gondolkodik a szülőszerepekről, akkor a rettenetes nevelés iskolapéldáját tárja elénk. A szülőnek természetesen nem feladata MINDENBEN dönteni a gyerek helyett, és hogy miben igen, arra már létezik néhány széles egyetértésen nyugvó alapelv. Illetve nagyon szép, hogy Ördög Nóra szerint a szülőnek bizonyos dolgokban döntenie kell – ebben egyet is értünk -, csupán kerüljük a csúsztatásokat! Attól, hogy néha dönteni kell, még egyáltalán nem biztos, hogy egy-egy döntés valóban a gyermek egészséges lelki fejlődéséhez is vezet.

Az intimitással és az autonómiával összefüggő sémák nem egyik napról a másikra épülnek fel, hanem fejlődési szakaszonként egyikről a másikra. Ahhoz, hogy autonóm lehessen valaki, előbb intimen kell léteznie, hiszen később erre épül a határ, amit a sajátjaként meghúzhat. Azért erre, mert az intimitás lényege, hogy személyre szabott, őszinte és biztonságos, vagyis kiindulópontot ad. Ha ez nem a gyerekről szól, hanem a lájkokról, illetve ha nem biztonságos, mert bárki a tartalomfolyamban ki-be járhat benne, akkor nem épül fel.

Ez is egy fajtája az abúzusnak

A verés és a becsmérlés elítélendő bántalmazási módszerek, maradandó sebeket okoznak. Az ilyen pokol dantei: esendőségekhez rendel szadisztikus büntetéseket. Mégis, Dantét olvasva az ember nem csak borzalmakat tapasztal, hanem feloldozást is nyer. Valami, ami olyan elgondolhatatlan, mint a pokol, elgondolhatóvá, strukturálhatóvá és megérthető válik általa. Az érthető borzalommal könnyebben küzdünk meg, mert a megküzdés első lépése, hogy a traumát teljes valójában hívjuk életre és ezáltal létezővé, érzékelhetővé tesszük. Éppen ezért bármennyire is szeretem Dantét, azt gondolom, az igazi poklot nem ő ábrázolta.

Hanem Kafka. Az ő világában nincs intim viszony két autonóm személy közt úgy, ahogy Dante és Vergilius között, sőt, semmilyen sincs. A főszereplő is csupán körülménnyé zsugorodik egy olyan helyzetben, amiben autonóm szerep járna neki, csak ezt a környezetében semmi sem legitimálja számára. Ebben az esetben az intimitás és az autonómia nem sérül, hanem soha ki sem alakul. Nem tépkednek körmöket, nem főznek élve, mégis jól ábrázolja, hogy az igazi borzalomhoz nem szükséges érzékelhető borzalomnak történnie. Sokkal zsigeribb a szorongás akkor, ha valami, aminek magától értetődőnek kéne lennie, egyszerűen csak nem az.

Amikor Ördög Nóra arról beszél, hogy mások gyerekeivel is történnek rossz dolgok, és mások gyerekei is fognak lázadni, jól kivitelezett kommunikációs csúsztatást eszközöl (és nem csak azért, mert ez önmagában nem mentség semmire). Ügyesen elhallgatja, hogy vele kapcsolatban sosem volt kritika, hogy rossz dolgokat művelne a gyermekeivel.

Az volt a kritika, hogy valamit, aminek magától értetődőnek kéne lennie, nem ad meg nekik, és azért nem, mert így profitábilisabb.

Az elismerés ugyanis egész életünkben fontos, de vannak kritikus életkorok, amikor vitális is: tud-e a gyermek tükröződni anya szemében úgy, hogy az elismerést saját jogán váltja ki, vagy ott van egy készülék, ami ennek további feltétele? Anya kielégül-e pusztán attól, hogy a gyerek kielégül, vagy kell-e neki külön lájkdopamin adalék is? Mert ha anya a kielégüléshez folyamatosan egy ismeretlen tömeget is ki kell, hogy elégítsen, akkor a válasz az, hogy ez a bizonyos tükrözés nem történik meg.

Innentől talán érthető az is, hogy ha anya ezért az élményéért ráadásul még a gyerek intimitásával is fizet, akkor itt egyáltalán nem olyan súlyú döntést hoz helyette, mintha egy reggeli hiszti végén ő mondaná meg, milyen színű bugyit hordjon.

Sokkal inkább arról dönt, hogy a gyermeknek lesz-e lehetősége intimitásba vonulnia bármikor az életében. És anya itt két szempontból dönt úgy, hogy nem: először az implicit mintán keresztül, melyet ő maga szolgáltat, amikor a magánéletét a tömeg elé teregeti, másodszor a kőkemény virtuális valóságban is ellehetetleníti, hiszen a képek, amiket feltölt, később sem fognak eltűnni. A gyerek élete széltében-hosszában követhető és visszakereshető lesz az Instagramtól a Story magazinig.

És ennek a tehernek az önkéntességi lehetőségét nem adja meg Ördög Nóra, nem a bugyihordásét.

Az adás további részében tulajdonképpen a riportersrác smúzol és netvörköl: megtudhatjuk, hogy ő is keményen dolgozott a sikerért, de azért igazán akkor lesz majd boldog, ha eléri azt, amit Ördög Nórának sikerült. Reméljük, gyümölcsöző médiakarrier áll előtte, annyi bizonyos, hogy nélküle a legfőbb kommunikációs cselvetés sem valósulhatott volna meg: az, amelyikben Ördög Nóra a közösségi gyermekmunkát ellenzőket egyfajta begyöpösödöttséggel azonosítja. Hiszen egykor a televízióra is úgy tekintettünk, mintha ellenség volna, és lám, ma már a mindennapok része. Szerinte ezt is csak meg kell tanítani használni a gyerekeknek.

Utóbbiban egyet is értek vele. Csak sajnos Ördög Nóra úgy tanít, hogy neki magának is egy nagyon fontos fázis maradt ki a tanulásból:

hogy mikor kell kikapcsolni.

Dicsértessék!

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/95826/pics/lead_800x600.png
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?