Nem vagyok homofób, csak ellenzem, hogy két férfit eskessenek

Tibi atya

Alacsonyan repül manapság a megbélyegzés, és paradox módon éppen azok bélyegzik meg legszívesebben az embert, akik a leghangosabban kiabálnak ellene. A szivárványközösségek kisajátították a szexuális kisebbségek kérdéseit, és miközben minden általuk privilégizált csoport ellen küzdenek, ebből ők gyártottak privilégiumot saját maguknak. Ennek megfelelően ma már a közösségeiken belül csak kétfajta álláspont létezhet: amelyik egyetért és amelyik annál is jobban egyetért. A KESMA-hoz hasonló fegyelmezett rendet tartanak a sorok között, és ahogy a belső kritikát ott sem tűrik, Kiss Noémi írónőt ugyanúgy rekesztették ki, miután progresszív, a homoszexualitást (és a házasságukat) támogató felszólalóként felhívta volna a figyelmet, hogy a szivárványközösségeknek vigyázniuk kell a nyílt és a felszín alatt zajló pedofil, gyermekeket szexualizáló tartalmakra.

Ez persze még nem igazi Pride-kritikus ellenvélemény lett volna, csupán belső finomhangolás, de a szivárványos rendezők eltávolították minden felületről, megkeresésünkre pedig azt felelték, a továbbiakban nem hajlandók sem a rendezvény keretein belül, sem azokon kívül vitatkozni az (egyébként tényszerűen hivatkozható és sajnos jogos) állításokról.


Kiss Noémi többek között a képen látható, 10 éves nőnek öltöztetett kisfiúk jelensége ellen szólalt volna fel. A Pride szervezői szerint ezt nem kellett volna, mert sértheti a transzemberek lelki világát.

De lássuk, hogy is néz ki egy ellenvélemény:

Nem vagyok homofób. Amikor azt mondom, hogy a homoszexualitás hozzájárult Európa kulturális evolúciójához, nem úgy értem, hogy a homoszexualitás csupán körülménye volt ennek a folyamatnak, mint ahogy azok teszik, akik egy-egy mű vagy találmány kapcsán kötelező lábjegyzetként csatolják, hogy az alkotó egyébként homoszexuális volt. Nem. A gondolkodásunkat és az ízlésünket meghatározó alapművek épülnek rá úgy, mint Platón Lakomája, amiben (egymáshoz vonzódó) férfiak értekeznek a szerelemről. Olyannyira, hogy ha a téma nem is, de a mű formátuma (az evés-ivás közbeni dialógus) bő másfél évezredre keretezi a filozófiai értekezéseket az antikvitást messze meghaladóan, megtermékenyítve a keresztény irodalmat is. Amikor homoszexualitásról van szó, nem tudom megkerülni a szimbolistákat, Baudelaire-t, Verlaine-t és Rimbaud-t, akik nem mellesleg voltak homoszexuálisok, hanem ez volt az egyik lényegük, költészetük hajtóereje. Képtelen vagyok nem élvezni a Csajkovszkij-t, akinek a balettjében teljesen új, a pszichoanalízis számára sem közömbös fénybe kerül a nőválasztás, mint harc a sötét atyai ármányok ellen. 

Nem tudok mit kezdeni azokkal a kommentekkel sem, amik ezeket tagadják, hiszen az európai identitás gyökereit szaggatják. Csakhogy akik félremagyarázzák és szivárványos szektákat szerveznek a hamis mítoszok köré, azok is: sehol a klasszikus európai irodalomban (egészen talán a posztmodernitásig) nincs szó arról, hogy két férfi frigye házasság lehetne. Ilyen esetleg az alsóbb társadalmi osztályoknak készült kocsmai komédiákban jelent csak meg, és ott sem úgy, ahogy azzal a szivárványközösség ma szívesen azonosulna. A történelmünk nagy részében két férfi házassága teljesen abszurd, de inkább perverz gondolatnak számított.

A Pride éppen ezért nem is lehet a homoszexualitás, mint kulturális érték örököse. Csupán egy nemzetközi politikai mozgalom, ami a szexuális kisebbségeket gyarmatosította, politizálta és marketizálta. Már nem elégszik meg azzal, hogy ő a leghangosabb szereplő a témában, kizárólagosságot is követel. Már nem csak örökös, egyedüli örökös. Azt állítja, hogy vagy az ő narratívája (és politikai propagandája) szerint lehet a témához hozzányúlni, vagy sehogy. Az ő kulturális értelmezése, az ő jogi értelmezése ma már nem vitatható, polgári kérdés, hanem fegyvertény. Ha pedig ezt a felborult viszonyrendszert kritizálod, nem is Pride-ellenes vagy, hanem mindjárt homofób.

A homoszexuális házasság intézménye szerintem alkotmányellenes és alapjogokat sért

A szexuális forradalom után a nyugati társadalmak szembesültek azzal a kérdéssel, hogy joga van-e mindenkinek úgy szeretnie mindenkit, ahogy akar, illetve joga van-e mindenkivel úgy házasodni, ahogy akar. És ebben a nyugati társadalmak szerintem adtak egy jó és egy rossz választ. Addig ugyanis nem tudok vitatkozni velük, hogy szerelmes kapcsolatot létesíthessen bárki bárkivel (már ha az konszenzuális).

De mi is az alkotmány feladata?

Rögzíteni azokat a társadalmi alapszabályokat, amiket senki ép ésszel nem kérdőjelez meg, mert egyrészt természettől adottak, másrészt elengedhetetlenek az együttéléshez. A férfi-nő házasság például ilyen rögzíthető alaptétel, hiszen mindannyian e két nemtől származunk, vagyis az intézményesült szerelmük - amennyiben a két fél önszántából és kölcsönösen a házasság mellett dönt - megkérdőjelezhetetlen. De ugyanilyen egyértelmű-e két férfi házassága? A helyes válasz szerintem az, hogy hasonló biológiai érv hiányában nem lehet az. Noha egyáltalán nem szabad korlátozni őket a szerelem szabad gyakorlásában, biztosítani kell nekik a jogot ahhoz, hogy bárhol és bármikor úgy tekinthessenek magukra, mint szerelmesekre, a házassággal egyúttal az is együtt jár, hogy másoknak is úgy kell tekinteni rájuk. Erre pedig nem szabad kötelezni senkit, márpedig ha az alkotmány ilyesmit rögzítene, az kötelező erővel kényszerítené rá a házasság elismerését olyanokra is, akik szabad akaratukból ilyet soha nem tennének.

Ez persze csak szócséplés, hiszen a Pride-nak eszében sincs diskurzust nyitni, ezen már rég túl vagyunk. Harcot hirdetnek és nem ismernek kompromisszumot - erre számos példát láttunk és látunk. Akik pedig nem kötnek kompromisszumot, azokkal nem is szabad egyezkedni, mert a kompromisszum számukra nem megbékélést hoz, csupán az újabb talpalatnyi föld hódítási mámorát.

A kérdés ma már kizárólag politikai síkon folyik, és sajnos a magyar politika, élén a kétharmados nemzeti keresztény kormánnyal sem tesz semmit érdemben a Pride erőszakos térhódítása ellen: a multik ráerőszakolhatják vallásos alkalmazattaikra is az ízléstelen szivárványpropagandát, a "pozitív diszkrimináció" hazugságába csomagolva hátrányban részesíthetik azokat, akiknek az orientációja nem elég jó a sztenderdjeik szerint. Mindeközben a közösségi média kisatírozhatja kedve szerint a jelenség kritikáját, fittyet hányva minden jogszabályra és normára (az utóbbi időben ez ellen van némi kormányzati zúgolódás, de hadd ne tévesszem össze a kürtök megfújását a csatával). 

A kritikus közvélemény elé megalázó koncokat vetnek: a lengyelekhez hasonló érdemi politikai fellépés helyett egy-egy Novák Elődös zászlórablást, ami  South Park-jelenetnek inkább elmegy, mint valódi intézkedésnek. Az oktatásnak és a nevelésnek fel kell vennie a lépést, miközben a legszigorúbb felügyelet alá vonjuk azokat a szivárványközösségeket, akik az előbbi kettő igényével lépnek fel.

A gyermekszexualizálás mellett lándzsát törő Pride-dal pedig nem tárgyalni kell, hanem zászlóstul, propagandástul elutasítani, és új, polgári alapokra helyezni a diskurzust. A szivárványbolsevizmus elleni küzdelem nem merülhet ki üres gesztusokban, a politikának igenis feladata, hogy az élet minden területén - a vállalati szektorban és az oktatásban is - szavatolja állampolgárai jogát az elutasításához. Dicsértessék!

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/99249/pics/lead_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?