A Bagdy-ügyből tanulhatunk is, de csak ha kellő önvizsgálatot tartunk

Tibi atya

Mielőtt azzal jönne bárki, hogy már megint megmondom a tutit, elöljáróban jelzem: ez egy véleményblog. Bár nem szoktam odaírni minden bejegyzés elé, de álljon most itt: ez is csupán egy vélemény. Ahhoz pedig mindenkinek elidegeníthetetlen joga van, még a lecsúszott, részeges papnak is.

Magyarországon égetően hiányzik a vitakultúra. Nem csak a pszichológusok közt, általában is alig van. Tapasztalataim szerint ez egyfajta kockázatkerülő stratégia: ha nem ütközünk, nem történhet baj. Az egyetemek merev, tekintélyelvű rendszerében jobb nem megkérdőjelezni tudományos alapon a szaktekintély nagyságát, "aki már harminc éve is", mert - kimondva, ki nem mondva - könnyen megnehezítheti a vitakezdeményező karrierjét. A közéletben még ennél is egyszerűbb oka van: mivel nem vagyunk vitához szokva, a szakember ügyfeleket veszíthet, ha éppen olyan álláspontot képvisel, amivel a piaca egy része nem ért egyet. Progresszív körökben ugyan vannak vitának álcázott valamik, de azok is fülledtek és unalmasak, mert a kérdés legtöbbször az, hogy a partnerek kicsit értenek-e egyet bizonyos dolgokban, vagy nagyon. Olyan szellemi mérkőzést szinte sosem látunk, amikor nem csak egy-egy érv lép a szorítóba, hanem komplett értékrendek.

A Bagdy-ügy legfontosabb tanulsága számomra, hogy ha egy szakmának nincsen kiforrott vitakultúrája, akkor a helyébe a média lép, és jobb esetben passzív-agresszív kioktatást, rosszabb esetben pedig alávaló, érvtelen, semmilyen szakmai sztenderdet nem követő lincselést erőltetnek a közbeszédre. Nincs ebben semmi különös, a maroknyi minőségi újságírót leszámítva (akiknek általában van egyéb végzettségük), úgy lesz újságíró az ember, hogy elvégez valami "futottak még" kommunikáció- és médiaszakot, bekerül egy szerkesztőségbe, és bármi áron kattintásokat generál, miközben a hírközlést nem hivatásnak tekinti, hanem előjognak. Ő - oldaltól függetlenül - nem csak beszámol, hogy az olvasó levonhassa a számára szimpatikus következtetést, hanem levonja a sajátját (vagy követi az ukázt), és arról is dönt, miről és hogyan számol be. Ha akarja, Bagdy Emőkét kontárként jeleníti meg, miközben a szakmai eredményei azért nehezen vitathatók, de ha akarja, egy-egy pszichológiai témában akár Pető Andreát, a CEU professzorát is szakértőként láttatja, holott a történész végzettségével annyi köze van a témához, mint nekem a bevonuló szovjet hadsereg nemierőszakos bűneihez. Nagyon sajnálom, hogy ezt a vitakultúra helyettesítő gyakorlatot több, mint ezer pszichológus legitimálta, de azt még jobban, hogy egyetlen egy nem volt köztük, aki hajlandó lett volna szemtől szembe és egy az egyben kihívni Bagdy Emőkét egy vitára. Annak ellenére sem, hogy Bagdy az ilyen kihívásokat eddig is vállalta (vagy talán épp ezért nem).

Ez pedig mélyebb patológiákat is feltár.

A pszichológia szakmáról kevés dolgot lehet általánosságban állítani, de azt igen, hogy alig (vagy leginkább sehogy nem) képes egyfajta közéleti immunrendszert működtetni, amivel megvédi magát a fentihez hasonló káros külső és belső hatásoktól.

Az mégiscsak nonszensz, hogy a narcisztikus, szadista pszichiáter, Csernus Imre évtizedek óta hazudja minden komolyabb ellenállás nélkül, hogy a terápiás ülés úgy néz ki, ahogy ő előadja a roadshowkon! Beteg dolognak tartom, hogy gyűlöletbeszédnek nevezünk egy véleményt, ami kihangsúlyozza, hogy a mássággal "a legnagyobb lelki finomsággal kell bánni", de a mélyen tisztelt 1000 pszichológus, aki állítólag a szakmáért aggódik, soha ilyen ellenállást nem tanúsított akkor, amikor egy szélhámos verbális bántalmazással, a segítségre szoruló ember megalázásával és a saját kezeletlen zavaraival gyalogolt át nap mint nap a legszentebb szakmai és etikai alapelveken.

Hogy lehet, hogy Csernus Imre már ránézésre, testbeszéd alapján diagnosztizál, a diagnózisa rendszerint ugyanaz, és a terápiája is? Hogy lehet, hogy egy ember mindenkit úgy kezel, mint a heroinistákat (akiknél szintén nem bizonyított, hogy hosszútávon működik a módszere), és ez nem vált ki nemhogy országos felháborodást, de még a délelőtti "mindeközben" rovatig sem jut el egyetlen bíráló vélemény sem?

Nagyon szívesen követném a pszichológusok vitáit, konzervatívokét és progresszívokét, és azt gondolom, hogy lenne is rájuk kereslet: hogyan alakult a homoszexualitás megítélése az elmúlt száz évben, és miért az ma, ami? Valóban káros-e az óvodásoknak az irányított fejlesztő foglalkozás? Kiegyensúlyozottabbak-e a vallásosok, és ha igen/nem, miért? - ilyen vitákat folytatni csak úgy lehet, ha a szakma nem veti alá magát (illetve egyet nem értés esetén egy-egy tagját sem) néhány tanulatlan újságíró perverz kattintásvágyának, ha tiszteli a vitapartnerséget. Ha a vélemény provokatív is, akkor is csak a szakma keretein belül érvel, és ha lehet, akkor sem indulatból.

Aki így tesz, bírnia kell a teljes grémium támogatását az egyet nem értés mellett is, aki nem, azt akkor sem szabad támogatni, ha egyébként velünk azonos álláspontot képvisel.

Mert ha a nyilvánosságban a valaha volt legnagyobb elérést generáló "pszichológiai" "vita" valójában egy érvtelen médiapogrom, az nem csak a nyilvánossággal, nem csak az ezer pszichológussal, de sajnos a pszichológus szakmával kapcsolatban is évtizedes zavarokról árulkodik.

Kifejezetten alkalmasnak érzem a pszichológus és mentálhigiénés szakmákat arra, hogy megtanítsák egész népünket "nem középiskolás fokon" vitatkozni és kezelni a világnézeti ellentéteket. Csak hát ez akkor hiteles, ha először ők maguk képesek erre. Ehhez kell az egészséges vitakultúra, az az immunrendszer, amit ha felépítünk, egyszerre kritizálhatjuk Bagdy Emőke, Feldmár András vagy Vekerdy Tamás állításait békében, miközben kiszűrjük az olyan kórokozókat, mint Csernus Imre. De amíg ezt a terápiát nem végezzük el, a patológiáink velünk élnek és megkeserítik a mindennapjainkat. Dicsértessék! 

https://tibiatya.blogstar.hu/./pages/tibiatya/contents/blog/101401/pics/lead_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?