A Pride-ra szükség van!

Tibi atya
2017.07.11.

Nekem az égvilágon semmi bajom nincs a „buzi” szó használatával, mert úgy gondolom, hogy nem a szó alakja az, ami a szót magát bármilyenné teszi, hanem a konnotáció, a mögötte húzódó érzelmi töltet. Cikkemben ezúttal mégis többnyire a „meleg” szót fogom használni az azonos neműekhez vonzódókra. Nem azért, mert félek a bé betűs szó használatától, vagy mert szerintem a szavak alakján számon kért politikai korrektség képes elérni ennek a közlési attitűdnek a valós célját. Egyszerűen csak azért, mert jelen helyzetben ez a kifejezőbb szó.

Magyarországon a melegeket sokféle vélemény övezi: vannak, akik lőfegyverrel a Dunához vezényelnék őket, akik megelégednének a kasztrálásukkal, akik átnevelnék őket mintha a szexuális irányultság valami hóbort volna, akik azt mondják, csinálják a négy fal között, és olyanok, akik azt mondják, illesse meg őket az összes olyan jog, ami a heteroszexuálisokat is. Esküvő, házastársi szerződés, örökbefogadás és általános elfogadottság. Én az utóbbiakhoz tartozom.

Nagyon károsnak tartom azonban a világnézetet, miszerint aki nem ért velem egyet, aki homofób, azt kapásból kiírjuk az értelmiség és a humánum köréből. Nézzünk szembe a ténnyel: hiába létezik pszichológiai és biológiai szempontból alátámasztott, logikus érvelés, hogy miért természetes dolog, hiába van a logika megteremtőjén, Arisztotelészen átívelő történelmi hagyománya,  Magyarország ezeréves története során az elmúlt pár évtizedtől eltekintve az azonos neműekhez vonzódók kérdése nem létezett a köztudat észlelési küszöbe felett folyó fősodorban. Voltak korábban is közösségek, amik befogadták őket, de a szélesebb nyilvánosság előtt sosem képviselték az ügyüket. Éppen ezért bármennyire is alapvető emberi jogokról beszélünk, a közgondolkodás számára ezek a mai napig sem számítanak „alapnak”. Ha nem is tartom helyesnek, hogy a homofóbiát pusztán a tradíciókkal igazoljuk, a jelenség maga mindenképp érthető: hogyan is lehetne valami alap, amit nem tanultunk meg a szüleinktől és a nagyszüleinktől? Bármennyire hangzik ez hihetetlenül, kiváló embereket ismertem meg életemben, akik a homfóbiájuk ellenére is jólelkűek, és elsőrendű barátok.
Ne feledjük, a szüleink (pontosabban a gondozóink) az elsődleges mintaképek számunkra. Ha jót, ha rosszat kapunk tőlük, az nem csak gondolati síkon ég belénk, hanem a lelkünkbe nyomódik. Azzal a fajta implicit tanulással válik a személyiségünk integráns részévé, amivel a csecsemők és a gyerekek képesek csak tanulni.

Lehet-e hibáztatni valakit azért, mert azt a mintát követi, amit a szülei és a környezete kódoltak belé szociálisan?

Azt gondolom, hogy ha lehet is, nem érdemes. Legyen szó homofóbiáról, alkoholizmusról, egyéb függőségekről, agresszív viselkedési formákról vagy en bloc bármiről, a hibáztatás és a suttyónak bélyegzés egyiket sem fogja felszámolni. Nem találkoztam azonban még olyan jószívű, de homofób ismerősömmel, aki azután is az maradt, hogy bemutattam neki egy másik kiváló, homoszexuális ismerősömet, akiről csak később tudta meg, hogy az.

Békés, egymás megismerésére törekvő emberi hangnemre van szükség mindkét oldalról a táborokat csatasorba vezénylő homofóbia és homofób-fóbia helyett.
Az eredetileg melegellenes ismerőseim ilyen diskurzusokkal értik meg mindig, hogy a szexus bár alapvető vezérlőerő, azért még nem kizárólagos meghatározó tényezője annak, hogy valaki milyen ember. Ilyenkor értik meg azt is, hogy ha egy életet kell leélned úgy, hogy nem érhetsz az utcán ahhoz, akibe szerelmes vagy, az rettenetes frusztrációval jár. Ha mégis megteszed, és a válasz megvető undor vagy agresszió, annál inkább. Ezt pedig senki nem érdemli meg, csak mert az agyi neuronhálózata valahol az ontogenezis tájékán eltérően idegződött be a szexusát illetően.

 A Pride a köztudat szintjére emeli a vitát, és ezért van rá szükség!

Elismerem, a Pride felvonulása egy kritizálható jelenség. Évszázados lefojtás frusztrációja bukik elő benne, és ez gyakran jelentette azt az elmúlt két évtized során itthon is, hogy olyan szimbólumokat gyaláztak meg, amik számomra is szentek, mert az identitásom alapját képezik. A nyitott és kétoldali beszélgetések is csírájukban halnak ki, ha a kiindulópontjuk olyan provokáció, mint a Magyarországra rajzolt görbe fasz a papruhás buzi előterében. Ez felháborító.

Éppen ezért kell a Pride felvonulásán megváltoztatni bizonyos dolgokat, de nem egyenesen betiltani azt. Egy percig se gondoljuk, hogy a melegtársadalom teljes egészében és feltétel nélkül azonosulni tud a Pride kommunikációs eszközeivel. Ismerek konzervatív, magamutogatást kerülő leszbikusokat és homoszexuálisokat, akik a rendezvénynek csak a céljaival, az egyenlő jogok kivívásával azonosulnak, a közlési eszközökkel a legkevésbé sem. Ezért vesznek részt a felvonuláson polgári öltözékben. Bármilyen meglepő, ezek az emberek csak a szexusuk mássága tekintetében homogének, nem a világnézetükben.

Egyébként mintha ez a Pride szervezőinek is kezdene leesni, hiszen idén már nyoma sem volt a többezer normális vonuló között annak a szűk, de média által felkapott kisebbségnek, akik nemzeti szimbólumokat gyaláztak. Bár a korábbi Pride-ok alatt is elenyésző volt az ilyesmi, a média klikkekből és nézettségből él, ezért ez a pár exhibicionista fasz sokkal nagyobb médiafigyelmet kapott, mint a többi normális, jóval szolidabb vonuló. Ez azonban a magamutogatás vágya miatt beteges, nem pedig a homoszexualitás miatt. 
A 888.hu izzadságos próbálkozással mindössze ennyivel tudta idén borzolni a kedélyeket:

Ez amellett, hogy nekem nem tetszik (és a melegek tekintélyes részének sem), semmivel sem durvább, mint bármelyik körúti legénybúcsús társaság maskarái. Ne essünk azonban abba a hibába, hogy egy szexuális irányultságot a nyilvánosságban képviselt legbizarrabb elemei miatt ítélünk el! Tele van az internet egymást nyilvánosan lehugyozó-szaró férfiakkal és nőkkel, mégsem az alapján határozzuk meg a heteroszexuálisokat!

 Nem értek egyet Vona Gáborral, aki úgy tiltaná be a vonulást, hogy soha életében nem vett rajta részt a kordon innenső oldalán, és a legközelebbi élménye a saját pártmédiájából fakad. Nem értek egyet továbbá azzal sem, hogy a homoszexualitás magánügy. Mindaddig ugyanis, amíg bármilyen szexusú embereket joghátrány sújt, az minden olyan ember közügye is, aki hisz a jogállamban. Bár hiszek abban, hogy a szexualitás mellé intimitást kell rendelnünk, kikívánkozik a négy fal közül amíg nem élhetnek bélyeg nélkül, nem házasodhatnak és nem fogadhatnak örökbe gyereket. Én sem az utcán baszok, de ha nem engednék, hogy elvegyem azt, akivel otthon igen, kivonulnék az utcára!

„Gyereket? Ezek? Na, azért a lófasznak is van vége!”

Bevallom, én ezt értem a legkevésbé. Valaki azt hiszi, hogy a csúúúnya buzik heteroszexuálisok elől rabolják el a gyerekeket? Ugyan.

Állami gondozásból adoptálják őket, amiről jól tudjuk, hogy nem gyerekeknek, de talán még kutyáknak sem biztosít megfelelő mentálhigiénés körülményeket a normális fejlődéshez. Intézet, farkastörvények, gyerekeket leszaró, molesztáló és megalázó dolgozók, akik terrorban tartják őket, és gyakran még a hangyafasznyi juttatásaikat is einstandolják tőlük.
Az örökbefogadásnak hosszú, bürokratikus és szigorúan felügyelt menete van, ami sokakat ki is rostál. A nem alkalmas homoszexuálisokat ugyanúgy szűrné, ahogy a nem alkalmas hetorszexuálisokat. Azt gondolom, hogy egy megfelelő anyagi körülmények között élő értelmiségi meleg pár sokkal inkább nevel tudatosan a társadalom számára is hasznos, szerető körülmények kött fejlődő gyermeket, mint a börtönszerű intézetek. Nem, a gyerek nem lesz nagyobb eséllyel buzi, és nem kell félni attól, hogy olyasmit lát, ami majd traumatizálja. A Te szüleid sem előtted kúrtak, és ha a gyerek véletlenül „benyit”, az fiatal korban nem traumatikusabb, mintha heteroszexuálisokat látna. Csak utána beszélni kell róla. Mint ahogy erről a témáról is.

Nem kérem, hogy mindenkinek változzon meg a világlátása internetes cikkek függvényében (hiába is tenném)! Arra kérem azonban valamennyi olvasómat, hogy mielőtt instant indulatokkal kezdené szidni a máshogy gondolkodókat vagy érzőket (tartozzon bárhová is), legalább próbálja előbb megismerni őket, mert az árnyaltabb képen többet látunk! Dicsértessék!

Úgy be volt kúrva az M1 riportere, hogy lekeverték - VIDEÓ

Tibi atya
2017.07.09.

Megesik ugye, hogy az ember iszik egy-két pertut egy fesztiválon. Mondjuk, az kicsit ritkább, hogy az alkohol kognitív képességekre gyakorolt hatásait élőben láthatjuk. Szekunder szégyenérzetre felkészülni!

De hát megesik, hogy a csiga is elesik. Mindenesetre legalább volt egy őszinte pillanat a csatorna utóbbi viselt dolgaiban.
Dicsértessék!

Tinilányok mesélik el, hogyan szereztek Balaton Sound jegyet (18+)

Tibi atya
2017.07.07.

Tinilányokat kérdeztünk meg, hogyan szerezték a borsos árú Balaton Sound jegyüket. Ledöbbentünk.

"Én az interneten vásároltam, mert úgy sokkal kényelmesebb." (Renáta, 19)

"Egyik barátom megtudta, hogy dolgoznia kell a fesztivál ideje alatt, így tőle vettem meg olcsón a jegyet. Sajnálom, hogy melóznia kell, de így jó áron jutottam a jegyhez. (Kinga, 18)

"Engem a barátnőim leptek meg vele karácsonyra. Minden évben megyünk, nagyon szeretjük az elektronikus zenét." (Lilla, 20)

"Én leszoptam egy gazdag csávót a napijegyért"
Tessék, leírtam, amit olvasni akartál.
Te beteg fasz.
Jó, biztos valaki szopott már Sound jegyért, de szerintem szoptak már egy kiló kenyérért is, úgyhogy ez elég jó befektetésnek tűnik.
Dicsértessék!

Pásztory Dóri nyílt leveléről Hosszú Katinkának

Tibi atya
2017.07.04.

Nemrégiben látott napvilágot Pásztory Dóri, paralimpikon nyílt levele Hosszú Katinkának, amire Hosszú (marketingcsapata) azóta sem válaszolt érdemben. Röviden vázolva, Katinka kiakadt, egyebek mellett azért, mert a FINA korlátozta, hogy az úszók hány számban indulhatnak a világversenyeken, és szerinte az új szabályokat egyenesen ellene vezették be. Pásztory Dóri erre nyílt levelet írt neki, miszerint a kép ennél hangyányit komplexebb, a jövőben jobb lenne nyílt levelek helyett nyílt, több oldali diskurzust a közbeszéd terébe engedni (amire szerinte Katinka egyre kevésbé hajlandó), és egyébként sem szerencsés, hogy egy komplett ország alkot véleményt egy nemzetközi sportszövetségről egyetlen elfogult, és az ügyben (anyagilag is) érintett sportoló álláspontja alapján.

Rengetegszer álltam ki Hosszú Katinka ügyei mellett. Mikor a klasszikus maffiavilág prominens alakjának számító Gyárfás Tamás ellen tört kopját, ugráltam örömömben, és én magam is olyan mély, de beforrt sebet téptem fel Gyárfás mellkasán egy nyílt levelemmel, mint a Fenyő gyilkosság. Ugyanebben a levélben kritizáltam Pintér Sándor belügyminisztert is. Ellentétben Katinkával, ezek az emberek engem bármikor fél nap alatt kicsinálnak kocsmástul, facebookostul, üzletestül, mindenestül. Kiálltam Katinka mellett amikor és amiben csak lehetett. De egy percig sem Hosszú Katinkáért. Az ügyekért és a szimbólumokért, amiket Hosszú Katinka ezekben a helyzetekben jelentett.

Bevallom, szerintem az ország semennyivel sem lesz jobb hely attól, hogy egy úszó valahol a világ másik végén megjavítja a saját csúcsát. Bevallom, ugyanez a véleményem az olimpiai érmekről is. Azt gondolom, hogy mindkét esetben mikor felállunk, és egy nemzet nevében ünnepeljük ezeket az eredményeket, olyan placebokra harapunk, amik rettentő károsak, és másra sem jók, minthogy a fröccsömmel kísérjük le őket. Senki ne értse félre, én nagyon tisztelem a profi sportolók eredményeit, és fontos, hogy örüljünk is nekik, mert amit tesznek, emberfeletti. De miért lesz az egyéni eredményük mindjárt a nemzet eredménye is? Miért tapsol egy elhízott, pultom előtt kígyózó nemzet Hosszú aranyának úgy, mintha szemernyi része is lenne a sikerében, és úgy, mintha a sikerétől bármivel is javulna a nemzet önértékelését valóban javító tömegsport állapota? Hogy egyértelmű legyen: tömegsport alatt természetesen nem azt a Katinka klubjába felvételt nyert pártucat gyereket értem, akiket gyerekkoruktól nevelnek a következő generáció Katinkáinak, hanem azokat, akiknek az állam és a nemzet profisport fétisű önkielégítése után nem marad lófasz sem, csak a heti öt, központi mintatanterv által nem annyira a test építésére, mint a lélek rombolására bevezetett alibi tesióra.

Mikor az új szabályzást tartalmazó linkre kattintottam, az első gondolatom az volt, hogy ez mintha nem is annyira személy szerint ellene szólna. A FINA egy nemzetközi szervezet, aminek az úszósportban, mint globális jelenségben kell gondolkodnia. Ha olyan szabályok vannak, amik lehetővé teszik, hogy valaki azért, mert sokkal jobb, mint a többiek, minden versenyszámban le is taroljon mindenkit, annak a globális következményei azzal járnak, hogy a többi országban visszaesik a sportág népszerűsége, ami hosszútávon megbosszulja magát a sportág egészén is sokkal inkább, mint az, ha valaki ezentúl csak négy számban aranyérmes kilenc helyett. Az a dolguk, hogy egyensúlyt tartsanak, és ezt anélkül, hogy ellehetetlenítsenek sportolókat, csak úgy tudják megtenni, hogy maximalizálják a versenyszámokat, amikben indulnak. Jut is, marad is: megmarad a világklasszis, kiugró úszótehetségek nimbusza, miközben más számokban a többi versenyzőnek is jut érem. Így minden országban követik a sportot töretlenül, és minden országban áldoznak rá pénzt a továbbiakban is. Más szavakkal: a sportág nem csak az egyéni világcsúcsai tekintetében, de egészének országonkénti népszerűségében is világszínvonalú marad. Ez a nemzetek felett átívelő szemlélet pedig a FINA-nak hivatalból többet kell, hogy jelentsen az egyéni sikernél, még akkor is, ha egyébként minden vezetőjének Hosszú Katinka plakát van az ágya fölött. Ezek voltak a legelső gondolataim.

Mikor e szavakat leírom, muszáj hozzátennem, hogy én ebben a témában korábban azért nem fejeztem ki a véleményemet, mert nem értek hozzá, nem tudok szakmai mélységet képviselni. Egy vagyok a sokszázezer valós háttér nélkül okoskodó facebook-huszárból, és kurvára fogalmam sincs, hogy az egyébként elsőre jónak hangzó gondolatmenetem a FINA-ról szakmai szempontból is valóban megállja-e a helyét. Mint ahogy annak a tizenkilencezer embernek sincs, akik lájkolták Hosszú posztját. Nem különben annak a több százezernek, akiknek a véleményét befolyásolta.

Éppen ezért olyan kibaszott fontos, amiről Pásztory Dóri írt. A diskurzus. Azért van rá szükség, hogy a hozzám hasonlóan dilettáns facebook-tömeg ne csípőből, inger-válasz reakcióként tüzeljen egy nemzetközi szervezetre, ami ha esetleg nem is jó, de lehet, hogy a döntései érthetőek. Ne szopjuk be újra a KRITIKA MINIMÁLIS IGÉNYE NÉLKÜL azt, hogy egyéni érdekek mentén nyitunk újabb nemzetközi frontvonalat a gonosz Nyugat ellen! Előtte legalább hallgassunk meg több elfogulatlan, szakmai álláspontot is!

Mélységesen tisztelem Pásztory Dórit, aki ezért kiállt. Tette ezt úgy a véleménypluralitás ügyéért, hogy olyasvalakivel kellett szembe mennie, akit a teljesítményéért valemennyien – beleértve őt is – tisztelünk, és tette ezt továbbá úgy, hogy publicistaként pontosan tisztában volt azzal, hogyan fog erre reagálni az a szellemtelen mélyrétegekből felbugyogó koszos csőcselék, amelyik a facebookon millió szájjal ráköpi, hogy „biztos csak irigy vagy”. Nem tudom mire lehetne irigy, mikor paralimpikonként ép élsportolók között is többször érmet szerzett. Azt sem értem, miért kell megint feltenni a pronyórokokó örök klasszisát: „ki az a Pásztory Dóri és mit pofázik?”. A kommenthez szükséges ujjmozdulatokkal akár utána is lehetne nézni, ki ő, és azt pofázza, amit leírt. Hihetetlen bátor dolog olyasvalakivel kapcsolatban nyilvánosan is kifejeznünk a kételyeinket, akit fanatikusabb imádat övez az egész országban, mint a miniszterelnököt a saját politikai táborában.

A huszonegyedik század világa annyi kérdést helyez a mindennapjainkba, hogy mindenről kell tudnunk értelmes diskurzust folytatni úgy, hogy nem az elvakult bálványkövetés szülte indulatok, hanem az érvek tematizálják a véleményünket. Efölött az egyetemes törvény fölött pedig nem állhat kormány, társadalmi idollok, egyház, Isten, és igen, Pásztory Dóri árnyékában ki kell jelenteni: még a világcsúcsot úszó Hosszú Katinka és a véleménye sem. Teljes mellszélességgel kell most odaállnunk Pásztory Dóri és a rá fekete ondót maszturbáló kommentsöpredék közé. Igaza van. És ha Katinka – akinek Dórival együtt várjuk az érdemi válaszát – belátja, mire ad mandátumot egy  olyan nemzet feltétlen szeretete, aki kiállt mellette is, mikor a véleménypluralitásért ő küzdött, ebben egyet fog érteni Dórival. Dicsértessék!

A HATALOM KOCSMÁKAT ZÁRAT BE!

Tibi atya
2017.06.29.

(kép: Index.hu)

Az Auróra nevű liberális kocsma és kulturális központ vendéglátói engedélyét tegnap vonta be a nyolcadik kerületi önkormányzat, mert egy razzián tizenöt embernél is füvet találtak. A Prosti Srácok hírportál hamarabb számolt be a Soros-alapítványoknak otthon adó hely bezáratásról, mint hogy az önkormányzati papírok elérték a tulajdonosokat, és a határozati borítékkal egyidőben a készenléti rendőrség is megérkezett a helyszínre. Ha néhány füvest akartak volna fogni, elég lett volna végigkorzózni a Blahán. Ezt a kocsmát politikai okokból zárták be. Nem értünk egyet a hely nézeteivel, de ez vállalhatatlan. A több, mint egy éve hallgató Humbák Hírügynökség a politikai kocsmabezárás hallatán úgy döntött, Humbákföldéről Budapestre utazik, és ismét megszólal. Beszámoló.

Megrökönyödve hallgattuk végig az Auróra sajtótájékoztatóját, amiben az egyik tulajdonos bejelentette, hogy a hely határozatlan időre bezár. Helyszíni tudósítónk, Gelesztás József könnyekben tört ki a hír a hallatán. „Persze, hogy egy büdös kommunista krimó ez bazmeg, de ilyen otthon is van!” – kesergett saját kamerája előtt a Humbák Hírügynökség munkatársa. „Be is mentem abba a  Soros segge lyukából kitüremkedő libsi lebujjba, és úgy leüvöltöttem őket, hogy a fejem a végére vörösebb lett, mint a volocsajevkai bíbor hajnal! De attól az még egy kocsma, bassza meg! NEM LEHET CSAK ÚGY BEZÁRATNI!” – kelt ki magából Gelesztás, majd bánatában a földre borult csikkeket kapirgálni a murvából.

Stábunk nem nyugodott bele a szűkszavú magyarázatba, így a vendéglátóipari egység bezáratásának valódi okai után eredtünk. Informátoraink egészen Deutsch Tamás, Fideszes európai parlamenti képviselőig vezettek minket, akit pár mondat erejére sikerült megszólaltatnunk telefonon:

Naná, hogy én zárattam be azt a füves lebujjt. Fasz kivolt már a köcsög, elszállós ambientzenéjükkel! Én magam nyitok majd ott helyet, ami sosem zár be! Ha megnyerjük a ’18-as választásokat is, 0-24-be’ fogjuk veretni a Coronita mixekre! Csak jöjjek haza Brüsszelből!

– nyilatkozta a politikus, miközben ujjaival hallhatóan az említett mixek ütemét játszotta a billentyűzeten. A kokainhasználatról is híres, népszerű szórakozóhely lemezlovasai megkeresésünkre egyelőre azt sem árulták el, mi lesz az új hely neve, azonban a himnuszát kérésünkre nyilvánosságra hozták:

Három liter sört...tüskével! - VIDEÓ

Tibi atya
2017.06.28.

A kánikula nagyon veszélyes, a kiszáradás főleg a gyermekeket és az időseket fenyegeti. Mikor szomjúságot érzünk, az már a közelgő exsiccosis jele lehet, és főleg az öregkorúaknál ezen érzet csökkent volta okozhat súlyos következményeket. Napi 3-4 liter folyadékot próbáljunk fogyasztani, lehetőleg úgy, hogy az izzadsággal távozó elektrolitokat is pótoljuk izotóniás... mondaná egy orvos.

De nem ez az öreg úr, aki megnyerte az internetet ebben a rohadás melegben.


Azért körültekintően fogadjátok meg a tanácsait, a rövidezés nem túl egészséges, főleg nem ilyen melegben.
Vigyázzatok magatokra!
Dicsértessék!

Totális médiaháború vár szeptembertől!

Tibi atya
2017.06.27.

1942 előtt a tengereken létezett egy egyezmény, miszerint ha egy hadihajót elsüllyesztenek, akkor annak legénységét – amennyiben az már elvesztette harcoló képességét – nem lehet magára hagyni, segédkezni kell a mentésében.

A Laconia-incidensként ismertté vált tengeri csatában egy német tengeralattjáró süllyesztette el a Laconia-nevű brit hadihajót, melynek fedélzetén több, mint kétezerötszáz ember tartózkodott (nagy részük olasz hadifogoly). A német tengeralattjáró parancsnoka az addigi hagyomány szerint azonnal megkezdte az elsüllyedt hajó személyzetének mentését, ahogy azt a bajtársiasság szabályai még a legyőzöttekkel szemben is megkövetelték.

Napok óta tartott a mentés, mikor egy amerikai B-24-es bombázó repült el a hadszíntér felett. Noha a mentőcsónakokon tisztán látható volt a nemzetközi vöröskereszt jelzés, a bombázó felsőbb utasításra pusztítani kezdte a német egységeket, akik így kénytelenek voltak felhagyni a vízben rekedt legénység partraszállításával, és tengerszint alá süllyedve elhagyni a helyszínt. Válaszul Karl Dönitz, a német haditengerészet főparancsnoka kiadta a mai napig vitákat kiváltó Laconia-parancsot, melynek értelmében megtiltotta a további segítségnyújtást.
Ezzel olyan, addig háborús vérontásban is létező emberiességi intézmény szűnt meg, ami nélkül a világ sokkal kegyetlenebb, sokkal embertelenebb hely lett. A háborúban ugyanis emiatt nincs udvariasság: ha egy bűnt elkövet az egyik fél, azt a másik precedensként lebegteti majd, hogy ő is elkövethesse. Utólag senkit nem érdekel, ki csinálta először.

A magyar újságírás rendre-másra számolja fel az emberiesség íratlan szabályait, miközben mindannyian tudják, hogy ezeket a normákat csak felállítani volt nehéz, lerombolni egy szerkesztőségi kávét szürcsölgető újságíró egyetlen, öt perc alatt összedobható cikkel is képes.
Olyan helyekre lőnek, ahova előtte sosem, és olyan lövedéket használnak, ami tiltott. Politikusok (közhatalommal nem rendelkező) családtagjainak zaklatása mindkét oldalon, mások szexualitásának vélt vagy valós nyilvánosság elé tárása, embercsoportok dehumanizálása, politikusok tinder-akkjának közszemlére tétele. Megvágott szövegek, kiforgatott megnyilvánulások, kiemelt mondatok csapódnak be a lakosság otthonaiba, helyrehozhatatlan rombolást végezve a közgondolkodásban.

Harctéri előrejelzés a suttyóság két oldal közt rekedt tábori lelkészétől

Tibi atya jelentem, ősztől minden idők leggusztustalanabb kampány-háborúja köszönt ránk, ahol semmilyen eszköz sem lesz tabu. A kormányerők szervezett harcrendben várják teljes készültségben a vezér tűzparancsát, míg az ellenzéki médiamilíciák partizánjai kíméletlenül vadásszák és fejezik majd le hosszas kínzás után azokat, akiket sikerül kifaragniuk a fegyelmezett sorokból.

A stratégiai kezdeményezés – mint a háború szinte valamennyi szakaszában – Habony birodalmi marsall kezében lesz. Tudja, hogy ha médiatisztjei Bencsik ostobalezredes, Ómolnár bulvár-altábornagy, G. Fodor sajtópöce-tengernagy és az öreg végbélnyelvű veterán, Stefka dandártábornok vezényletei alatt üzemeltetik a szerkesztőségek hadigépezeteit, akkor nyert ügye van. Orbán zászlósa, Bayer vér-vezérőrnagy üvölti majd a háború tűzütemét diktáló pogromrigmusokat.
Andrew G. stricikirály eközben a panelok proli és nyugger bandáit hívja utcaháborúba a Pumped Gabó, valamint a Rozalinda argentin remakeje utáni reklámblokkok toborzó gyűlölet-egyperceseivel. Erős és büszke csürhe.
 Egyetlen stratégiai alapelvük, hogy a Fidesz szavazótáborában értelmiségi tőkeáramoltatást hajtsanak végre. Radikális kijelentésekkel és gyűlöletpropagandával számolják fel értelmiségi hátországuk maradékát is, hogy helyükre a társadalom mélyrétegeiből szivattyúzzanak hiszékeny és tanulatlan, de nagyobb számú és könnyebben verbuválható szavazókat.
Nekik bármit be lehet adni, ők mindig el fogják hinni, hogy az ország nyomora a láthatatlan ellenség műve. Ez a permanens háborúban nemzeti együttműködéssé kovácsolt idiokrácia fő alkotóelve.

A pusztító kormánysereggel szemben ellenzéki gerillák és irregulárisok készülnek a megelőző csapásra, mélyen beásva szerkesztőségi bunkereikbe. A 24.hu bulvárfelderítő-ezrede, a 444 előretolt gonzó csapásmérő-zászlóalja, az Index hír-tüzérütegei és a HVG gyorsreagálású publicista véleményvezérei tüzelésre felkészülten várják ellenzéki bajtársaikkal, hogy a vihar előtti csend véget érjen. Nem lőnek a Jobbik, csővel a kormány felé harcállásba helyezett médiumai és Simicska Lajos felé, mert az ellenség ellensége ha barát nem is, de alkalmi fegyvertárs lehet. A Momentum eközben egy nagyon sikeres, és néhány népszerűségi robbanás nélkül elműködő médiahack-lövés leadása után fesztiválszervezésbe kezd, teljes politikai programjuk azonban őszig hadititok. Friss újoncai a háborúnak, akik egyelőre lázasan dolgoznak a csodafegyveren, amivel megfordítják a végső kimenetelt. Várunk.
Botka László bolsevik szabadcsapatai nyugdíjbombákat, illetve kis- és középvállalkozókra is veszélyes, államszocialista adó-vegyifegyvereket fejlesztenek, miközben Gyurcsány belülről mételyező diverzánsai hetente hazudják, hogy bizonyító erejű dokumentumokkal bírnak Orbán bűneiről, aláaknázva a potenciális minőségi oknyomozás hírértékét a témában.

Jelentem, a háború előkészítő szakasza végső fázisba ért, az állásokat elfoglalták, a tüzelési irányokat kijelölték! A rövid fesztiválszezon alkalmi átlövései után totális háborúra számíthatunk. Jelentés vége. 

 Mit tehetünk mi, választópolgárok?

El kell égetnünk minden oldal behívóját. Meg kell értenünk, hogy a pártok és a szerkesztőségek nem a társadalmi szerződés egyenjogú aláíróiként tekintenek ránk, választókra, hanem a hadiiparuk nyersanyagforrásaiként.
Ki kell állnunk a háborús mészárosok ellen: egyszerre kell felszólalnunk, ha a kormány az ellenzéki pisztolylövésre hatalmi súllyal támogatott ágyútűzzel felel (kurva sok ilyen lesz), ha a baloldali véleménykonvent a terror eszközeivel aláz meg ártatlan együtteseket, akik átlopakodnak a politikai sáncokon az ottani rajongóikhoz (ilyen aligha lesz, mert a libbal médiaterror példásan befenyítette a Quimbyt), ha a pártkatonák közélet szempontjából közömbös családjai kerülnek médiakivégzőosztagok elé (mármint azok, akik nem csencselnek energetikai beruházásokkal), ha a pártkatonák szexusa kerül akaratuk ellenére (vélt vagy valós alapon) kihirdetésre, vagy ha a Riposzt, a 888.hu és a Lokál összekapaszkodva avászkodik naponta az alá a nívóminimum alá, amiről tévesen azt hittük, hogy a Blikk, a Heti Hetes és a 24.hu után lehetetlen mélyebbre zülleszteni.
Ki kell állnunk ellenük, mert nem számít, ki lőtt először, mindannyian szenvedünk tőle.

Csak úgy szabadulhatunk a választási kampány vérgőzétől, ha megtagadjuk a szolgaszerepet, és azokat kritizáljuk először, akik a mi értékeink képviseletében követnek el háborús bűnöket, nem pedig hümmögünk és hammogunk, hogy „dehát a másik is”.
NERganisztán és Ellenzékia polgárai sem érdemlik meg, hogy a nevükben „demokrácia” és „népakarat” lobogók alatt hajtsanak végre olyan túlkapásokat, amikre a polgári értékrend, ’48 és ’56 szelleme sosem adtak mandátumot. Nehéz idők jönnek, és kemény bevetések várnak a koponyánkat kitöltő másfél kilós sejtdúcra, ha nem akarjuk, hogy átvágassák velünk egymás torkát. Dicsértessék!

Engem minden pasi csak meg akar dugni! - Folytatás

Tibi atya
2017.06.21.

Történelmi fordulóponthoz érkeztünk! Tegnap „Engem minden pasi csak meg akar dugni!” c. rövid, de velősen pronyó cikkemet egy ilyen komment követte:

Ez számomra azért érdekes, mert két éve ez az első olyan komment, ami egy kevésbé komoly cikk alatt azt kéri számon, hogy az miért nem komolyabb, nem pedig a fordítottjáért akarja a fejemet venni. Nem ámítom magam, hogy ezzel fordulóponthoz érkeztünk, de mindenképp erős sikerélmény, ezért megírtam bővebben is a témában a véleményem. Íme:


Minden kultúra, ami meghaladta az ősközösséget, alapvető társadalmi követelménnyé tette a ruha hordását. Kultúránként eltérő, hogy a ruha mit mutathat meg (és mit nem), és ez mindenhol összefügg azzal, hogy a társadalmi normarendszer szerint mit ildomos látni a másik testéből a szemünkkel (és mit nem). Sehol nem létezik és nem is létezhet az az ellentmondás, hogy valamimet nem takarja ruha, de attól az még mások szemének tabu.
A tradicionális keleti kultúrák teljes testet elfedő ruhái éppen ezzel fejezik ki, hogy a nő tulajdontárgy, aminek még a látványával is csak a tulajdonosa bírhat. A nyugat szabadelvű társadalmai ezzel szemben elfogadják, hogy a test feletti rendelkezés nem képezheti senki más, mint az egyén kizárólagos jogát, ezért megengedőbbek az öltözködést illetően. A ruhát hordó döntheti el belátása szerint, hogy mit enged a világnak megnézni magából és mit nem.
Nézzük a legalapvetőbb kérdést, ami számos konfliktus forrása:

Ha nagyon mély a dekoltázs, szabad bámulni?

Valószínűleg a szociálisan érzékenyebbek elsütőbillentyűjét húzom fegyverdörrenésig ezzel, de szerintem igen. Rémesen álságosnak tartom, mikor egy nő azzal próbál érvelni, hogy azért vesz fel mélyen kivágott blúzt, mert az kényelmes vagy a nagy melegben praktikus. Lófaszt. A divatkonfekciók számos alternatívát nyújtanak a kényelemre didkóvillantás nélkül is, míg a homeosztatikus hőleadást egy dekoltázsnyi csöcsfelület semmivel sem segíti elő jobban, mintha mondjuk a nők háta közepén lenne kivágva a ruha. Legyünk már őszinték!
A mély dekoltázsú ruháknak egyszerű evolúciós okai vannak. Az ember nem a szelfik korában tanulta meg a legelőnyösebb, általa legszebbnek tartott profilját mutatni a világ felé, hanem még főemlősként, mikor ezzel az aprócska testi reklámfogással tudott előnyösebb pozícióhoz jutni a reprodukciós rangsorban. Így tudtunk több nőstényt megbaszni, és a nőstények így váltak kívánatosabbá azoknak a hímeknek a szemében, akiktől életképesebb utódot reméltek. Miért gondoljuk, hogy ez valahol csak úgy megszakadt, és a divat korában másként van? Ma éppen a ruha segítségével mutatjuk meg magunkból azt és úgy, amit és ahogyan szeretnénk, hogy a többiek lássanak. Igen, azért, hogy lássák.

Nem tudom nem megnézni a kirakott csöcsöket, mert olyan erős ösztönvezérlést jelentenek számomra, amitől heteroszexuális kötődésűként nem tudok elvonatkoztatni. Csecsemőkorunkban az első, mélyrétegeinkbe belenyomódó intim élményünk, a szoptatás köt minket a női mellekhez, ezért szerintem a csöcsbámulás egyáltalán nem annyira a tárgyiasításról szól, mint éppen az ellenkezőjéről: az élő női testhez kötődés szociálisan kódolt, felülírhatatlan késztetéséről. Megpróbálhatok nem odanézni, akaratlagos kontrollal egy darabig még össze is jöhet, de amint lankad a figyelmem, a tekintetem vissza fog találni magától oda, ahol az ösztöneim pihenni engedik.

Apró gondolati kitérőt teszünk, mert ez ugyan nem kapcsolódik szorosan a témához, de fontos:


„A nemi erőszakot elfogadó társadalmak és a tömegközlekedési tapizók is az ösztönvezérléssel érvelnek!”

Az erőszakos közösülést és a kéretlen tapogatást nem szexuális vágy hajtja, hanem agresszió, ami a szexuális vágyban csupán testet ölt. Éppen ezért teljesen mindegy, hogy milyen ruhát hord az áldozat vagy mennyire viselkedik „ribancosan”. Bizonyított tény, hogy nincs korreláció az öltözködés és a nemi erőszak valószínűsége között.
A nemi erőszak valószínűségét az növeli, ha az elkövető olyan hatalmi pozícióba kerül, amiben maradéktalanul kiélheti a perverzióit. Kizárólag a meghiúsulás és a lebukás kockázata elrettentő tényezők (sajnos még a durvább büntetés kilátásba helyezése sem járt sikerrel, hiszen azzal az elkövetés pillanatában nem számolnak). Noha az erőszak is erős ösztönvezérlés eredménye, a fizikai kivitelezése már komplex, tudatos tervezést igényel, éppen ezért kontrollálható. A tekintet azért nem az, mert a figyelmi és az érzelmi központ tudatos kontroll nélkül is irányítja a szemünk fókuszát (még szerencse, különben megdöglöttünk volna azelőtt, hogy lemásztunk a fáról).

Kitérő vége, vissza a témához!

A vágykeltés egyébként kikerülhetetlen előszobája az ismerkedésnek, úgyhogy még csak nem is az a probléma, hogy az ikrek kirakatba kerülnek. Én is düllesztem a mellem, ha a közelembe jössz, és még csak nem is tudatosan. Szóval:

"Miért akar minden férfi csak megbaszni?"

Rossz hangsúllyal teszed fel a kérdést a fejedben: nem a megbaszni a lényeg, hanem a "csak". Ha abból indulok ki, hogy az ismerkedés vágytermészetű, akkor teljesen normális, hogy a férfiakat, akikkel ismerkedsz, eleinte ez vezérli. Az ismerkedés pillanatában valószínűleg még egyáltalán nem ismernek, és a preferencia, amivel épp téged választanak (vagy amivel te őket), szexuális alapokon nyugszik. Szívesen megbasználak téged én is, csak hogy tudd (és abban a pillanatban ő is)!
Ez eddig még mindig rendben van, de miért van az, hogy nem jelensz meg azoknak a párválasztó radarján, akik többet is akarnak, és mintha a tiéden sem azok jelennének meg a választáskor?

Azért, mert nem tanultál meg olyan kötődési stílust kialakítani, ami alkalmassá tenne arra, hogy mélyebb intimitást fejezz és fejlessz ki. Nem érted, hogy a szexus önmagában nem intimitás, nem is feltétlenül vezet intimitáshoz, de idővel még csak nem is okoz akkora kielégülést, ha nem alakulnak ki azok az érzelmi alapú kötődési pontok a partnereddel, amik az intimitás kölcsönös biztonságérzetét nyújtják. Ha ezt még meg is érted a kognitív gondolkodásod szintjén, az érzelmeiddel akkor sem. Tudod tudni, de nem tudod érezni: ezért nem jön ez valahogy össze soha.
Ezért basznak meg, majd ki egy (vagy ha jó vagy, kettő) éjszaka után a hozzám hasonló rohadékok (igen, még mindig megbasználak).

A rossz hírem az, hogy ettől a cikktől sem fogod megtanulni, hogyan kell kialakítani az intimitásra való hajlamot magadban. Nem fogod megtanulni továbbá Szabó Pétertől, Marozsák Szabolcstól, Oravecz Nórától, Lakatos Leventétől, a női magazinoktól, a 10 módszertől, amivel magadhoz láncolhatod, a horoszkóp rovatból, ami megmondja, ki az ideális, az élet iskolájától, a pozitív gondolkodástól, a tenyérjóstól (a kártyástól és a teafüvestől sem) és a barátnőidtől (tőlük aztán pláne nem bazmeg, mert ugyanezeket a szarokat áztatják bő nyállal, amire egész piaci szektor épül).

A jó hírem viszont az, hogy nem vagy egyedül a problémáddal, és annyi a dolgod, hogy mikor legközelebb azon agyalsz, hogy a megoldást a fenti opciók egyike, a két centivel magasabb pushup vagy mellnagyobbítás jelenti, inkább húzzál el egy pszichológushoz!
Utazás helyett költsd ugyanazt a pénzt nyugodtan arra, hogy a pofádba ömlő instagram-kompatibilis ingerek helyett az elmédben utazol, akár egészen vissza a gyerekkorodig, ahol a lelked, a szellemed és az elméd idegenvezetője, a pszichológus kalauzol. Így fogod meglelni a jelenbéli problémáid gyökereit, és megoldani is így fogod őket. Így vagy sehogy.

Ha ez sikerül, annyit kell még tenned, hogy nem próbálod a pszichológusod után csinálni, amit ő tett veled! Nem próbálod végzettség és szaktudás nélkül a lélek orvosát játszani merő lelkesedésből és élettapasztalatból a barátnőiden (és a barátaidon) kísérletezve, hanem elküldöd hozzá őket is, mert oda bizony nem elmebetegek és dilinyósok járnak, hanem azok, akik olyan egyensúlyra és helyes kötődési mintákra vágynak, amiket a szüleinktől sosem tanultunk meg. Ha ezt mind van bátorságod végigcsinálni, akkor van esélyed a kiegyensúlyozott önmagadra és a kiegyensúlyozott kapcsolatra is. Egyedül nincs.

Addig is, amíg szerinted nem olyan fontos ezzel foglalkozni, sok szeretettel várlak a Humbák Művekben, csak ne felejtsd el kigombolni a blúzod, mert szerintem gecire izgató, és még mindig nagyon megbasználak, hogy reggelre sonkás pizzává változz! Dicsértessék!

"Engem minden pasi csak meg akar dugni!"

Tibi atya
2017.06.20.

És?

.
.
.
.
.
Na jó, a viccet félretéve a "de megbasznám" érzést a szépség szubjektív érzete kelti bennünk. De mi is az? Az arányok, a harmónia és a szimmetria összessége lehet a kulcsszó, idéznék okosabb emberektől:

A szépség olyan jellemzője a személyeknek, tárgyaknak vagy elképzeléseknek, amely miatt a puszta megfigyelés során örömöt tapasztalhatunk.
A szépség az esztétika, szociológia, szociálpszichológia és a kultúra részét képezi. Az “ideális szépséget” megcsodálják, hiszen olyan tulajdonságokat hordoz, amelyet egy bizonyos kultúrában a szépséggel vagy tökéletességgel azonosítanak. A „szépség” tapasztalása gyakran ahhoz vezet, hogy következtetésként levonjuk, hogy a megfigyelt alany harmóniában, egyensúlyban él a természettel, amely miatt vonzalmat érzünk és érzelmi jólétet tapasztalunk. A szépség tapasztalása szubjektív élmény, ezért bizonyos fokú eltérések lehetnek abban, hogy ki mit talál szépnek. Bizonyíték van rá, hogy a szépség tapasztalása evolúciós módon van belénk kódolva, mert azok a dolgok, elképzelések, embertípusok és tájak tűnnek számunkra szépnek, amelyekkel tipikusan olyan helyzetben találkozunk, ami a túlélésünket és génjeink továbbörökítését segíti.

Szóval az "innám a hugyát, csak lássam honnan csorog" elsődleges rácsodálkozás egy genetikailag belénk kódolt érzés, ami reflexből jön, tehát a férfiakat nem lehet hibáztatni érte.
Azt pedig sose felejtsd el, hogy egy szép, de buta ember csak egy clickbait a való életben.

Dicsértessék!

„Tibi atya lopja a mémeket!” és egyéb nyalánkságok

Tibi atya
2017.06.16.

2012. decemberét írtuk, mikor megszületett az exszakasz.hu mikroblog utódjaként a Facebook-oldalam. Drótos Karesz, Töttös Alfréd, Szalonnás Piri és a későbbi Humbákfölde lakói akkor még a létező Máriakálnokon rontották velem a levegőt, ahonnan együtt toltuk a közösségi média terébe a romlás bölcseleteit.
Nem sokkal később a település polgármester asszonya feljelentett, és arra kért, hagyjuk el az egész társasággal Máriakálnokot. Ekkor alapítottam Humbákfalvát, melynek porain később a vinokratikus törpeállammá cseperedő, anarchoszindikalista borközösségű Humbákfölde jött létre.


Magyarországon én voltam az egyik első oldal, ami csak saját kontenttel dolgozott, nagyritkán egy-egy magyar rapper szövegével (erre később visszatérek). Saját világot építettem. Nem volt műsorom a tévében, nem vásároltam hirdetést a rádióban, de még itt a Facebookon sem, soha.
Akik nem ismernék azt a feketehumorvilágot, amit az oldalam képviselt, egyszer úgy jellemeztem, hogy 95% véres pronyóság 5% intellektussal ballanszírozva. Suttyóság alatt természetesen nem a mostani, Facebook-komformos cukira faragott limonádé-bunkóságot értem, hanem azt a fajtát, amihez a néplélek legelrothadtabb Mariana-árkába kellett lemerülnöm, hogy ott aztán még lapátot is ragadjak. Bevallom, imádtam.

A kendőzetlen, őszinte pronyóság olyan erővel hasított az akkor még saját kontenttől mentes magyar közösségi médiába, ami korábban elképzelhetetlen volt. Olyan, addig ismeretlen G-pontra tapintottam a tömeglélekben, ami egyszerre volt groteszk módon kibaszott suttyó, ugyanakkor érthető volt az is, hogy a suttyóságot ábrázolom, nem pedig kizárólag művelem, mint az IHM. Akkor persze a százezres, jobbára egyetemistákból álló nyájban mindenki tisztában volt ezzel.
A növekedés azonban gyorsabb volt, mint ahogy én vagy a nyájam követni tudtuk. Volt olyan hét, hogy 100.000-rel nőtt a követőtábor, és volt olyan hónap utána, amikor 200.000-rel. Soha nem történt még ilyen előtte, és azóta sem.

A töréspont valahol 500.000 környékén jött el, mikor olyan lájkhullám érkezett, akiket a nagy számok törvénye vonzott, nem az oldal attitűdje. Azt sem tudták, mit lájkolnak. Az újhullámos söpredék naponta jelentett minden tartalmat, és akkor egyszer a sokadik után valóban felfüggesztettek egy rövid időre. Kénytelen voltam döntést hozni: vagy alkalmazkodom a tömeg és a zuckerbergi algoritmusok fajtalankodásából született torz igényekhez, vagy hagyom a faszba az egészet és törlöm az oldalt.

Itt megszakítom egy kicsit a történetem fonalát, mert el kell mesélnem egy személyes élményt a folytatáshoz:

Egyszer az akkor még relatíve független (de mindenképp kevésbé véresszájú) origónál tartottam egy előadást valami karrier-napon. Kurva ritkán csináltam ilyen nyilvános szereplést, és itt is csak baráti szívességből, kamerák nélkül.
Kiálltam a pódiumra, ahol azonnal nekem szegezték a kérdést, hogy Tibi atya mitől ennyire sikeres. Csupa olyan válasz jutott eszembe, amik ugyan esetemben igazak, de ilyen lecsupasztott formában mindig a bokámat hánytam le tőlük, mert általánosságban nem feltétlenül azok: „nem szabad feladni”, „hinni kell magadban és következetesen végigcsinálni, amit elkezdesz” és hasonló szarságok.
Elhatároztam, hogy előbb harapom le a nyelvem, mintsem ezeket a tanácsokat olyan embereknek adjam, akik tőlem várják a tutit. Az egyetlen olyan dolgot mondtam, amivel őszintén le tudtam írni a sikerünk receptjét: „95% véres alpáriság 5% humorral fűszerezve”.
Arra számítottam, hogy zavartan nevetnek majd, és a fejükhöz kapnak, hogy „jéééé, hát ez ennyi?”. De nem ez történt, hanem valami sokkal rosszabb, amire én sem számítottam: az addig holtan nyugvó tollak feltámadtak, és vadul jegyzetelni kezdtek.
Úgy körmölték papírra ezt az egy mondatot, mintha valami kibaszott isteni kinyilatkoztatás lett volna, és ami még nyomasztóbb volt, utólag rájöttem, hogy számukra az is volt. Nem értettek ezek lófaszt se a fricskából, az attitűdből, a görbe tükörből. A lájkszámot értették, és annyit, hogy az bizony jó nagy. Kikéredzkedtem hugyozni a tenyérbemászó kézfogások elől, és soha többet nem láttak ott, talán még a szervezőktől sem köszöntem el.

Miért nem töröltem az oldalt akkor?

Mert (utólag) rájöttem, hogy nem csak alkesz lettem, de egy másik, sokkal súlyosabb szenvedélybetegség is a hatalmába kerített: Facebook- és lájk-függő lettem. Ironikus mi? Amit fricskáztam, aminek a szöges ellenkultúráját képviseltem, az végül felőrölt.
A lájkok megannyi dopamin drogadagot jelentettek: apró falatnyi örömcseppeket, amik egyébként tudományosan bizonyítottan is ingerületbe hozzák az agy jutalomközpontját. Te is érzed szorongás és megnyugvás formájában, mikor új profilképet töltesz fel, és néha sutyiban rácsekkolsz, hol tart a lájkmérleg. A különbség annyi volt közted és köztem, hogy ha a te profilképedet egy hetente elszívott enyhe lájk-füves cigihez hasonlítom, akkor én a 20-30-100 ezer lájkos posztjaimmal minden nap öt lájkheroin-aranylövésnyit vittem be.
Kőkemény függővé váltam, és sóvárabb vágy kötött ehhez, mint az alkoholhoz valaha, mert azt a vágyat is csak ennek a léptékével tudtam megélni és kifejezni. Meghaladott a nyilvánosságom, és már én loholtam a nyomában, mint egy rögeszmés, aki álmában is ajtókat nyitogat, mert tudja, hogy már csak egyet kell kinyitnia és bármi is a nagy tuti, amit találni fog, ott lesz mögötte. De nem volt.
Így köszöntött be az én nihil-időszakom (lájkszámításunk szerint kb. 500.000 és 750.000 között), mikor elkezdtük szűrés nélkül kirakni a beküldött mémeket.

Szeretném, ha tisztán érthető lenne, hogy a vallomásom nem magyarázkodás, és ma sem gondolom úgy, hogy a „mémlopás” a legcsekélyebb mértékben is kifogásolható jogilag vagy morálisan, a történetemet csupán azért meséltem el hozzá, hogy teljes legyen a kép.
Ahogy „mémlopás” elindult az oldalon, egyből nekem is szegezték a kérdést:

Miért lop Tibi atya mémeket?

Tegyünk rendbe pár dolgot a fejekben, mert meg kell értenünk, hogy amikor azt mondom, ez nem lopás, azzal nem a lelkiismeretemet akarom felmenteni, és ideologizálni egy újabb kulturális bűncselekményt (van már annyi a kontómon, hogy ezt pont következmények és egyéb lelkiismereti teher nélkül szarhatnám telibe). Logikusan tudom levezetni, hogy miért van igazam.

A „mém” szót a „gén” szó analógiájára hozta létre egy Dawkins nevű biológus. Ahogy a gének az élet, úgy a mémek a kultúra legalapvetőbb egységei. Egy sejtmagtöredéknyi kultúra, ami az életben fellelhető génekhez hasonlóan önző módon másolni akarja magát, és memetikusan (genetikusan) befolyásolva a kultúrát (életet), annak evolúciójára törekszik.
Önmagában is létezni képes egy egységnyi kulturális parancssorról beszélünk, ami (a gének reprodukciójához hasonlóan) csak másolódással képes terjeszteni magát, hogy trenddé fejlődhessen. Ha ennek a másolásnak nem alakult volna ki kultúrája, akkor a mémek sem terjedtek volna soha az interneten, és a definícióból adódik, hogy ami nem másolható, az nem is meríti ki a „mémség” fogalmiságát.

Magában egy (vagy két) mémből álló kép és szöveg nem képezheti senki szellemi tulajdonát. Vízjel ide vagy oda, az enyémet sem, még akkor sem, ha én találtam ki. El is mondom, miért.
Ez a szöveg, amit most olvasol, sokezer mémből áll össze: sajátságos szavakból, mondatszerkezetkből és egyéni kifejezésekből, hogy egymáshoz viszonyított kapcsolutokból a rengeteg mém koherens egészet, tulajdonolható szellemi terméket alkosson. A képes szövegek annyira kevés mémből tevődnek össze, hogy azért nem lehetnek szellemi tulajdonok (jogi és kulturális értelemben sem), mert ennyire kevés „kontent” még nem képes olyan kapcsolatot alkotni, hogy a többi, sokezer nagyon hasonlótól érdemben megkülönböztethető legyen.

A tumblr-nevű libsi-junkie közösségi médiaszennyezés mémgyárosai persze nem így gondolják, ők ezt egyfajta művészetnek tekintik – talán mert ez a legtöbb, amit a depressziós, nyomorult életük képes kitermelni – ezért olyan birtokló természettel ragaszkodnak a mémjeikhez, ahogy én sosem a sajátjaimhoz (amit anno szintén másolt mindenki, de egy kukkot nem szóltam érte). Ez ugyanis, hangsúlyozom, nem tud olyan jól köthető szellemi termék lenni, mint a penicillin felfedezése, a Szózat sorai vagy az „Another brick in the wall” dallama.
Nem értik meg a csökött, trash-liberó agyukkal, hogy ha az ember létre is hoz egy mémet, az onnantól kezdve, hogy a nyilvánosság terébe jut, leválik az alkotójáról, és önálló életre kel, akár egy ritmus, amit a lábadon dobolsz, majd átvesz a melletted ülő. Ezt hívják a kultúra szabad áramlásának.

A közösségi média előtt is volt ilyen jelenség: a viccmesélés ugyanígy, éppen a kétmémes kép-szöveg posztok analógiája szerint terjedt. Hallottad valahol, elmondtad, ő is elmondta valakinek, végül pedig Hofi Géza a népajak nyomán, eltérő kontextusba helyezve ugyanazt mondta el, és kurva vicces volt. Senkit nem érdekelt, és semmit nem számított, hogy a viccet egyébként először Beles József mesélte 1972-ben, mikor kikérte a kisüstiét a Tenyércserző csárdában. Nem volt jelentősége akkor sem, ahogy most sincs.

Érdekes, az egyik alapmottóm („offon, édes offon”) Mikee Mykanic hip-hop művész szövege, de neki soha eszébe nem jutott ezt számonkérni rajtam, ellenben megköszönte és egyszer ingyen fellépett nálam, hogy aztán kurva nagy pacsival váljunk el. Ő egyéniség, és ezekkel a névtelen mikroblogger senkikkel (kiscsillagos hivatkozással jegyzem meg, hogy ez nem azt jelenti, hogy minden mikroblogger senki) ellentétben érti, mivel jár a nyilvánosságba mondott szó, és nem is várja el, hogy mindig, mikor használom a mottóját, ajnározzam, hogy ez bizony az övé. Nincs is rá szüksége, hiszen ő egy valaki, vonásokkal rendelkező, autonóm személyiség enélkül is.

„Itt az oldal, ami lebuktatja Tibi atyát!”

Volt is egy oldal valahol (de arra sem veszem a fáradságot, hogy rákeressek, megvan-e még), ami a naaaagy Tibi atya csalást leplezte le. Pörgette is az egész baloldali sajtó egy hétig, hogy mekkora szenzáció, izzadságos össztűzzel elértek ötezer lájkot az oldalon, hogy aztán még azt se érdekelje, aki létrehozta. Ott azt kérték rajtam számon, hogy „lopott” poénokat osztok meg forrásmegjelölés nélkül, és a vízjellel még azt is hazudom, hogy az enyém.

A primitív kezdeményezés egyébként forrásmegjelölést is biztosított (híven a színvonalhoz szarul), és az irónia netovábbja volt, hogy e forrásként legtöbbször a 9gaget jelentette meg, ami a leginkább híres arról, hogy az internet minden bugyrának gegjei (reddittől a 4chanig) ott végzik, közösségi alapú „lopással”, és ugyanúgy rákerül a vízjel (ami ott sem azt jelenti, hogy az ő tulajdonuk, csak azt, hogy megfelelt az oldal – egyébként meglehetősen laza - elveinek, és kikerült).
Az ostoba admin még csak be sem tudta mutatni, amit számonkért rajtam (egyébként azért nem, mert lehetetlen forrást megjelölni, de legalábbis indokolatlanul verítékes munka az egymástól is „lopkodó”, sokezer szállal és mikrobloggal rendelkező forrásoldalak közül kiválogatni, melyik egy mém ősforrása). Azért aranyos próbálkozás volt, ráadásul valakinek ez is kielégíti a szegényes lelki szükségeit, úgyhogy még csak nem is jelentettem. Lerohadt szépen magától is.

A másik, ami miatt jót röhögtem a „nagy leleplezésen”, hogy egy olyan - nyilván senki által nem olvasott - zuglapnak, mint a 444, már jóval korábban nyilatkoztam erről, amit egy rövid ideig címlapra is tettek.
"mícsoda le leplezés, tíbi atya lop eszt oszad, a médija el halgatya!!!4!"

Mivel sok általam is tisztelt értelmiségi (pl. a kevésbé ismert, de nagyszerűen kritikus Erzsi for President-blog) akad ki azon, hogy ők verítékkel kontentet állítanak elő, míg én könnyű lájkot szerzek, halkan jegyzem meg, hogy ennek kibaszott kemény ára van.

Egy ideje ugyanis a mindig is abszolút saját kontentű Humbák Hírügynökség is ritkábban jelentkezik be, hogy átadhassa a helyét a közérthetőbb, és élesebb társadalomkritikáknak a suttyóságnak abban az epicentrumában, ahol a legnagyobb szükség van erre a kizökkentő ingerre.
Talán Erzsi az ötvenezres blogján is néha érzi a fel-felbugyogó agressziót néhány politikai tartalmú poszt alatt, ami csak azért ömlik a nyakába, mert van véleménye, és történetesen valakiével ellenkezik.

Kedves Erzsi!

Szerinted nálam itt mi a fasz van? Babazsúr? Ministránsaimnak 1.300.000-es szórású követőtáborból kell a kommentekben teljes intellektusuk szélességével az ellen a barbár szarfolyam ellen kiállniuk, amit nem kívánok senkinek egy ilyen cikk nyomán. Nem ponyva-témákban indítok vitákat, hanem például olyanokban, hogy szerintem nem jó dolog, mikor a csőcselék a gyerekét megölő anya halálát követeli, vagy hogy a Charlie Hebdo szerintem miért egy szuper lap.
Még csak nem is törlök annyi kommentet, mint amennyit ígértem, hogy fogok, mert nagyjából 10-ből 3-szor ha alámerülök a szarnak (és én is kommentelek), akkor következetes érveléssel és embertelen türelemmel arra a belátásra tudom bírni őket, hogy az érvalkotási módszereik nem érik el a humánum alsó küszöbét sem. Ilyenkor ettől változik a világlátásuk is, és hiszem, hogy egy picit jobb emberek lesznek (néha egy-egy komment is hosszabb ilyenkor, mint az eredeti cikk).
Iszonyatos meló, senki nem fizet érte, de az a három többet ér, mint a maradék hét, aki a kanapé akolmelegéből a fejemért üvölt közben. Volt már itt halálos fenyegetés, mindennapos a „de szét basznám a pofád atya geci, ki vagy????”, de a nekrofil pronyórokokónak vannak egészen szerteburjánzó kommentjei is, amik hosszas körmondatokban fejtik ki, micsoda véglény vagyok a véleményem miatt, és milyen (anális nemi erőszakban sem szegény, rút halállal záródó) sorsot érdemelnék (csak a sorrend nem mindig ez).

Ha ez így működne, Erzsi, én boldogan lekanyarítanék 100.000 könnyű lájkot, hogy odaadhassam neked. A kérdés az, hogy ha holnaptól neked kéne az egyébként elég markáns véleményeidet kimondani ez előtt a százezer előtt, biztos akkor is azt gondolnád, hogy olyan kurva jól jártál velük? Szerinted jó móka beleállni ebbe a szarviharba úgy, hogy egyébként szart se profitálsz belőle?
Értsd meg, kérlek, néha jobb az összetartó ötvenezer, mint az ezerfelé húzó egymillió háromszázezer, és ha egy baráti tanácsot elfogadsz, ne is törekedj erre az átkozott számra soha!

Tisztelettel és barátsággal: Tibi atya

Hogyan tovább innen?

Talán észrevette mindenki, hogy az utóbbi két évben a keményebb függőségemből kigyógyultam, és már csak alkoholista vagyok: a véleményem mentén alakuló lájkok a legkevésbé sem érdekelnek, ahogy a kommentmezőben elcsattanó halálos verdiktek sem. Nem a lájkok diktálnak, nem a kanapéból kitolt böfögés-fatvák („maragy a kapta fádnál”, „elkúrvultál”, „ez nagyon mellément”, „szégyen, hogy még te pofázol”, „megérte soros gyuri bácsinak/habonynak lefeküdni?”), hanem ÉN DIKTÁLOK MAGAMNAK.

A blogommal hosszú idő után újra ráéreztem arra a receptre, amivel egyszerre lehetek 5%-ig intellektuális, és 95%-ig suttyó, ahogy szeretem. Előbbi a blogon, utóbbi a mémekben, mert a követőtábor változott, a recept változott, de az attitűdöm romlatlan romlottsággal a régi, és csak így tudok gondolatokat injektálni egy olyan közegbe, ami egyébként azoktól teljesen mentesen vegetál. Jöhet kormány, ellenzék, Norbi, Oravecz Nóra, geci kiadók, gendernácik, femitálib vaginális fundamentalisták, homofób vadállatok, olyanok, akik szerint én vagyok az, önjelölt libsi művészek, gyászkufárok, borsznob ficsúrok, konteósok és az internet valahány sötét odvából előavászkodó véres ondót hányó strigák, mert ezeket a bugyrokat mind megjártam én is, minden létező szennyben kéjesen dagonyáztam, romlottabb ennél már nem lehetek, és kész vagyok rájuk.

Te, aki eljutottál idáig, és még olvasod, jegyezd meg egyszer s mindenkorra: egy lájkot adtál nekem, nem pedig harminc ezüstpénzt, amivel kilóra vásároltál fel! Próbálták már mások is, nálad többet is ajánlottak, de nekik sem adtam el magam, és neked sem fogom. Dicsértessék! 

Ezeket a cikkeket olvastad már?